„O, chi lo salva?”
MENTSÜK, AMI MENTHETŐ
- szelíd optimizmus vezérelte karcolat az Aida érdekében -
2007-03-31
Aidát és Radamest jó időre befalaztuk március 24-én szombaton. Hiába tiltakozott Amnerisként Wiedemann Bernadett, nem tudta megmenteni őket. Mint ahogy a telt házas nézőtér tombolása sem. Hiába méltatlankodtak a ruhatáros nénik, hogy kár egy ilyen remek produkcióért, a közönség is szereti, miért pont ezt kell levenni a repertoárról? Legalább két ütőképes szereposztásban kiosztható – bátran állítom – világszínvonalon. Egy rangjára valamit is adó jobb sorsú operaház nem is gondolkodna műsoron tartásán. Azt kell játszani, ami magas színvonalon felvállalható.
Ez az Aida pedig az, akár a Tokody-Bándi-Kálmándi-Wiedemann-Fried változatban (március 24.), akár a Sümegi-Kiss B.-Fokanov-Pánczél-Palerdi (március 9.) kiosztásban. Akár felrázva. Akár keverve. Továbbá az ifjabb generáció tehetségei: például Cserna Ildikó, aki most háromszor is énekelte a címszerepet, Szvétek László, korábbi előadások Ramfisa…
Búcsúzni így kell… Ahogy a mostani sorozattal elbúcsúzott közönségétől a szomorú sorsú szerelmespár. Tokody Ilona egy gyönyörű énekművészi pálya megannyi tapasztalatával, finom, árnyalt játékával hangban is elbűvölő, törékeny Aida-figurát hozott. Utánozhatatlan pianóival sokadszor, ki tudja, hányadik Aida-rendezésben kápráztatta el közönségét.
Sümegi Eszter drámaibb hősnőt formál, harcosabb hangban és cselekedeteiben egyaránt. Pályája csúcsán van épp, hangjának magabiztos uraként profizmusával estéről estére meggyőző művészi produkciót nyújt.
Két remek Radames áll oldalukon: mindkét tenor - Bándi János és Kiss B. Atilla - legjobb szerepeinek egyike az egyiptomi hadvezér. Másképpen, de mindketten kiválóan oldják meg játékban Radames hősi magatartását, majd a bukás pillanatában a felismerés döbbenetét és a kétségbeesést. Bándiból árad a hang, végig magabiztosan szólaltatja meg a magasságokat, ugyanakkor nem marad adós a szerep hangbeli árnyalásával sem. A sziklasír pianóiban – főképp az „i” hangzóknál – némi nazalitást figyeltem meg, erre érdemes picit odafigyelni a későbbiekben – már ha lesz még előadás! Kiss B. Atilla hangja karcosabban szól, a magasságokért itt-ott izgulni kell, de végül győz az énekesi profizmus, főként az előadás második felében győz meg művészetének erejével.
Amneriseink is csodálatosak: Pánczél Éva nőiségéből indítja szerepformálását. Mozdulatait finom erotika hatja át; díva ő, aki nőstényördöggé, majd szánandó teremtménnyé válik. S emellé érett mezzója erőteljes, hatásos. Wiedemann Bernadett zseniális Amnerisét sokan méltatták már: a hang magabiztosan szárnyal, magasban, mélyben egyaránt ütős. Lénye eggyé válik Amnerisével, hatása leírhatatlan. Alakításának csúcsa, az Anatema-jelenet az előadás egyik legerőteljesebb részévé válik. Figurájából tán csak a parókát említeném negatívumként.
Fokanov Anatolij is szépen belejött már a szerepébe, már nemcsak magas szintű vokális teljesítményét, hanem színészi megoldásait, próbálkozásait is méltathatjuk. Kálmándi Mihály szintén mostanában ért a csúcsra, nemrég Gérard-ként kápráztatta el a közönséget, most kiváló Amonasrója aratott megérdemelt sikert.
És Isten mentsen mindenkit, aki Fried Péter vagy Palerdi András kezei közé kerül. Fried megjelenése, hátborzongató tekintete – és persze magvas basszusa - nem hagy kétséget afelől, hogy kegyetlen játékos érkezett a Phtá-templomba. Palerdi András pedig ifjúságát meghazudtoló, markáns Ramfis-figurát teremt, s egyéni, főként vokális megoldásokat is alkalmaz az ítélkezési jelenetben.
Nos, matematikailag itt van 2 X 5 kiváló főszereplő. Nem pazarlás levenni a darabot hát? Persze vannak, akik úgy vélik: ez a produkció vállalhatatlan – nem is korhű, csak giccs az egész, röhejes, muzeális… De a múzeumban ott vannak az említett kincsek… Továbbá Lukács Ervin karmesteri profizmusa, Dénes István ifjúságnevelő elkötelezettsége…
„O, chi lo salva?”- kérdezi Amneris – már későn. Mi is kérdezzük: megmenthetnénk-e valahogy az Aidát? A napokban petíciót írtak alá Mezzo-ügyben. Tán nem hiába! Mi is írjunk az Aidáért? Miért ne?
Mi, Aida-rajongók megfogadjuk, hogy…
- Dénes Istvánt annyiszor engedjük fel a színpadra, ahányszor csak a „Patria sua”-hoz akar szólni;
- megértjük, ha az Operaház színpadán zsúfoltabb lesz a színpadkép;
- magasabb helyárakat is kibírunk, hogy a műszak éjszakai pótlékát ki tudja fizetni az Opera a bonyolult díszletbontás miatt;
- esetleg beállunk obeliszknek.
A sziklasír tehát bezárult. De én reménykedem a MÁO egy jó szándékú és értékmentő archeológusában, hogy elvégzi a szükséges ásatásokat, és életre kelnek szeretett hőseink. Az Erkel Színházat már úgysem tudjuk megmenteni a bezárástól. Kissé szomorú is a hangulat, a bizonytalanság mostanában. Úgy látszik, már az alagsort elkezdték kisöpörni: élelmes jegyszedő nénik az előző Aida-produkció műsorfüzetét kezdték árusítani, mindössze száz forintért. Mivel megtalálták kötegekben. Mivel a mostanié elfogyott (hála Istennek, jegyzem meg, mert ritka ízléstelen volt – bár voltak benne jó szemelvények).
Vettem én is egy ilyen relikviát: „legyen emlékem a rég letűnt időkből”, az Aida búcsúelőadásáról. Lapjain pedig képek Forray Gábor díszleteiről, Tokody Ilonáról a nyolcvanas évekből, Begányi Ferencről, Mészöly Katalinról, Gáti Istvánról. Aida-retro.
Reméljük, a színházból több marad.
Fülöp Károly
(Fotók: Konyha Katalin)