A kispolgárság diadala
Leoą Janáček: Prücsök úr kirándulása a Holdba – brnói Janáček-fesztivál, 2010. november 19.
2011-01-12
Sosem gondoltam volna, hogy a Prücsök úr lesz a második Janáček-opera, amit megadatik élőben látnom. Azt persze többé-kevésbé sejthettem, hogy a Jenůfa után nagyon várt újabb találkozásra nem Magyarországon kerül sor – az itthoni konzervatív műsorpolitika és a közönség sajnálatosan mérsékelt érdeklődése a máshol alapműnek számító darab iránt nem teszi valószínűvé, hogy bármely színházunk a morva mester egy újabb operájának bemutatását tervezze a közeljövőben (noha mostanában hangzanak el bizonyos ígéretek egy közeljövőbeli Kátya Kabanovát illetően – úgy legyen). Addig is külföldön kell körülnézniük Janáček szerelmeseinek – s kínálkozik-e erre alkalmasabb terep a zeneszerző szülővárosánál, mely kétévente fesztivállal tiszteleg leghíresebb fia életműve előtt, s mely mindezek tetejében csak háromórányi autóútra található Budapesttől?
A kéthetes eseménysorozat kínálata irigylésre méltó: nem csak a sztenderd Janáček-művek (Jenůfa, Kátya Kabanova, A Makropulosz-ügy) sorakoznak a műsoron, de olyan csemegéket is láthatnak az érdeklődők, mint a rendkívül ritkán színre kerülő ©árka – mindjárt két változatban is: a végleges verzió mellett ugyanis az 1887-es eredeti forma is színpadra került ezúttal. S az eredeti változatok sorát gazdagítja a Prücsök úr premierje is: a november 17-i előadás volt az 1917-es első, színpadra sosem került verzió ősbemutatója (magam a két nappal későbbi, 19-i második előadást láttam).
A hazánkban jószerivel ismeretlen opera, az öt „nagy Janáček” között a hatodik keletkezése talán a legbonyolultabb a szerző összes művei közül. A komponistában már többször felmerült a gondolat, hogy megzenésítse Svatopluk Čech Prücsök-regényeinek valamelyikét. (Megjegyzés: Čech két regényének magyar változatában a műfordítók Prücsökre magyarosították az eredeti Brouček – ’bogárka’ – nevet. Mivel az operának nem létezik egységesen elfogadott magyar címváltozata, indokoltnak látom, hogy a regényhez illesszük az opera címét is.) Végül 1908-ban, a Jenůfa végleges verziójának elkészítése közben–után éppen az író halála hívta fel figyelmét ismét a témára. A jogokat sikerült megszereznie az örökösöktől, ám ezzel még nem volt túl a nehezén: kezdetét vette a bő évtizedes harc a megfelelő librettó kialakításáért, melynek előkészítésében nem kevesebb, mint öt személy – Karel Maąek, Josef Holý, Zikmund Janke, Frantiąek Gellner, Viktor Dyk és F. S. Procházka – vett részt. John Tyrrell, a kitűnő brit Janáček-kutató dokumentumgyűjteményében (Janáček’s Operas. A Documentary Account) végigkövethető a küzdelem, ahogy a zeneszerző szinte soronként préseli ki a szöveget az éppen aktuális munkatársból – s a levelekből az is egyértelmű, hogy a lassúságért nem csak a szövegkönyvírók tehetők felelőssé: sokáig maga Janáček sem rendelkezett kellően kiforrott elképzeléssel a mű végső alakját illetően. Mindenesetre Procházka bekapcsolódása a munkába döntő változást hozott az alkotói folyamatban: míg az első rész – Prücsök úr kirándulása a Holdba – tíz év alatt készült el, a második – Prücsök úr kirándulása a XV. századba – röpke egy év alatt elnyerte ma ismert alakját.
A mű végső formája tehát két felvonásos, s a két rész cselekménye két különböző regényből ered – csak a főszereplő, Prücsök úr alakja azonos. Az első részt, a Holdba tett kirándulás históriáját azonban Janáček már első változatában befejezte, mielőtt nekikezdett volna a husziták korát megidéző második rész komponálásának – s később, mindkét felvonás befejezése után jelentős rövidítéseket, átdolgozásokat hajtott végre az első részen is. Ily módon a Prücsök úr kirándulása a Holdba 1917-es verziója szuverén, önálló műalkotásnak is tekinthető – ennek demonstrálására vállalkozott a brnói Nemzeti Színház világpremierje. Előlegezzük meg: sikerrel.
Vajon mi lehetett vonzó Janáček számára a Prücsök-témában? Első látásra különösnek tűnik, hogy az ízig-vérig morva, s Prága iránt egész életében bizonyos fenntartásokkal viseltető zeneszerző egy tőrőlmetszett prágai regényből akart operát írni – s élete során egyetlen alkalommal a végleges változat ősbemutatójának jogát is Prágának (a Jenůfát előbb elutasító, majd átdolgozó Karel Kovařovicnak) adta. A cseh fővárosba szerelmes magyar turista örömmel fedezheti fel a színpadon a Szent Vitus-székesegyház mindvégig jelen lévő sziluettjét, a várnegyed kiskocsmáinak hangulatát, s egyben elmerenghet azon, milyen is volt az, mikor az Arany utcácskában még nem belépőjegyes turisták hada tolongott, hanem normál közterületként használták, s még autóval is be lehetett oda hajtani… Ám az opera mondanivalója nyilvánvalóan több egy város hangulatának megragadásánál. A szatirikus ábrázolásmódra tragikus operáiban is nyitott Janáček (gondoljunk csak a Jenůfa néhány jól megragadott mellékalakjára, elsősorban a bíróra és feleségére) számára itt volt a lehetőség, hogy egész estés görbe tükröt tartson a cseh kispolgár elé. S aki járt a zeneszerző házában (ma emlékmúzeum), annak számára az sem titok, hogy ez a karikatúra egyben gyilkos önkritika is: megejtő, hogy a műveiben hatalmas érzelmi magasságokat és mélységeket ábrázoló, a tudományos-fantasztikus témáktól (Makropulosz-ügy) sem visszariadó Janáček mennyire kispolgár volt magánéletében, mennyire nem akart elszakadni a „kis dolgok” világától. (Ezt a problémát állította középpontba a november 20-án előadott, Janáček és egy amerikai látogató találkozását megörökítő kamaraopera: Cage is the Thing, or Annals of the Avant-Guard Wide Open. Az Ivo Medek, Alois Piňos és Miloą ©tědroň nevéhez fűződő félórás mű még azt sem rejti véka alá, hogy Janáček tyúkokat tartott Brno kellős közepén – kis adalék A ravasz rókácska keletkezéstörténetéhez.) Ugyanakkor a másik oldal, a művészvilág is részesül a bírálatból – mert Prücsök úr lehet akármilyen földhözragadt kispolgár, aki képtelen másra gondolni, mint a Vikárka kocsmában elfogyasztott sörre és virslire, tény, hogy a holdbéli művészlelkek sem éppen hibátlanok, mondhatni a másik végletet képviselik. A földtől való teljes elrugaszkodottság (szellemi és fizikai értelemben egyaránt) áll szemben az Újvárostól a Hradzsinig terjedő világképpel. Mindezt azonban Janáček mélységes humanitása lengi be: a Prücsök úr szereplői ugyanis kisszerűségükben, hibáikkal együtt is egytől egyig szerethetőek, mert mélységesen emberiek. S a magyar nézőhöz is közel állhat(ná)nak, hiszen a legsajátabb közép-európai világunkból valók.
Pamela Howard rendező és látványtervező hagyományos keretek között állította színre az operát. A látványvilág természetesen nem lehet realista egy Holdon játszódó operában: a csiricsáré díszletek és jelmezek fantáziavilágával szemben ugyanakkor az elő- és utójáték prágai helyszínén a viseletek korhűségükkel és jellemző erejükkel tűnnek ki. A díszlet ugyanitt inkább stilizált, mintsem elsőfokú, bédekker-szerű megidézése a mindenki által jól ismert utcának és kocsmának. A színészvezetés mindvégig realista s minuciózusan pontos – az előadás színi megformálása összességében nem revelatív, de igényes, kidolgozott, a téma és a stílus iránt fogékony rendező munkáját dicséri. A Prücsök Mátét éneklő Jaroslav Březina fiatalabb a képzeletbeli színpadomon megjelenő prágai nyárspolgárnál – alakítása éppen azért érdekes, mert a típus kortalanságára világít rá. A mindvégig plasztikus szövegejtés, tiszta intonáció és karakterisztikus éneklés mind-mind érvek az alakítás hitelessége mellett. Az abszolút főszerep árnyékában fellépő mellékszereplők közül ki kell emelnünk a Budapesten is több szerepben látott Adriana Kohútkovát: most egyszerre két nőalak, a prágai lány, Málinka, illetve a holdbeli hercegnő, Etherea megformálásával tett bizonyságot mély emberábrázoló készségéről. Nagyszerű Marián Pavlovič zömök testalkatú, elálló fülű művész-értelmiségije is Málinka szerelmese, Mazal szerepében; ugyanő a holdbéli Blankytný (a regényben magyarul az Égszín Ragyogvány nevet kapta) szerepében kellően fellengzős és érthetetlen – éppen ellentéte igen egyszerű földi önmagának. (Zárójeles megjegyzés: a földi és a holdbéli szereplők azonosítása Janáček saját ötlete, ennek semmiféle előzménye nincsen Svatopluk Čech regényében.) A brnói Nemzeti Színház Zenekarát és Énekkarát Jaroslav Kyzlink vezényelte: a már pozsonyi Orfeo-vezénylésekor is figyelemreméltó teljesítménnyel előrukkoló dirigens ezúttal is kiváló munkát végzett a szétforgácsolódásra hajlamos partitúra egységes ívének felépítésében és a zenekari színek kikeverésében.
Mindössze két napot tölthettem Brnóban, de ez is elég volt arra, hogy irigy legyek a szervezettségre, a programok bőségére és igényességére. Biztos vagyok benne, hogy nálunk sem a tehetség hiányzik ahhoz, hogy egy magyar operaszerzőt és/vagy az operaműfajt általában ilyen mértékben a figyelem középpontjába lehessen állítani. Ezt támasztja alá az az elragadtatottság is, amivel a Janáček-múzeum gondnoka a Magyar Állami Operaház két évvel ezelőtti brnói Jenůfa-vendégjátékát emlegette.
Bóka Gábor
(Fotók: Nemzeti Színház - Brno)
Kapcsolódó írásunk: