Aida a Rajna partján
Élő televíziós közvetítés Bázelből - 2010. október 1.
2010-10-06
Talán ezrek is fagyoskodtak a Rajna partján péntek este Bázelben. Nem, nem tűzijáték volt, és nem is rock-koncert. Operát adtak. Mi is volt pénteken? Csak nem a zene világnapja? Bázelben mindenképp.
Amíg a világ nagyobbik része azon siránkozik, hogy az opera műfaja haldoklik, a svájciakat ez cseppet sem érdekli: a zenés műfajok végelgyengült királynőjét hol pályaudvarra, hol lakótelepre, hol folyópartra cipelik, és a jelek szerint a friss levegő használ neki. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de szeretném megszorítani a kezét. Látszólag nem nehéz kitalálni egy ilyet, na de a megvalósítás… az kérem, bátorságot igényel. Mást is, de ezen áll vagy bukik.
Az alaptétel az, hogy miért kellene bemenni egy színházba ahhoz, hogy zenét hallgassunk? Megfordítva: ha a néző nem jön be, mert nincs pénze rá, nem akar „felöltözni” hozzá, vagy csak sznobok divatjának tartja, akkor vigyük ki az utcára, hátha belebotlik olyan is, aki amúgy a közelébe nem menne a műfajnak. A hatást nem bízzuk persze a véletlenre: jól ismert, népszerű darabokat választunk. Két éve Zürichben Traviatát láthattak, akik véletlenül (vagy direkt) a pályaudvaron jártak akkor: köztük élt és halt Violetta, előttük volt boldog és szomorú, életközelivé tették a helyszínválasztással. Még tovább mentek tavaly a Bohémélettel. Ezt már Bernből közvetítették (mert ne maradjon ki a többi svájci város sem), és egyenesen lakótelepre helyezték a cselekményt, illetve a szomszédos plázába. Ezzel mindjárt aktualizálták is: hol máshol élhetne manapság egy csóró művészkompánia? Mimi is a nézők között szédelgett lázas önkívületében, az egész életszagú lett. Most Aida települt ki a Rajna partjára, ezúttal Bázelben. És mivel még nem fogytak el a svájci városok, reménykedhetünk a folytatásban. (Nem beszélve Európa többi országának még több városáról…)
A Bohéméletet az Arte közvetítette, és aki elcsípte, online is láthatta, élőben. Most az Aidát a 3sat csatorna jóvoltából láthattam – persze szép álom volna, hogy a hazai csatornák is vegyék át az ilyen közvetítéseket, ha már ők maguk nem közvetítenek.
Mindhárom produkcióról elmondható, hogy nem célozza a világszínvonalat, legalábbis olyan értelemben, hogy céljuk nem etalonfelvétel készítése. Sokszorosan nehezített körülmények között dolgoznak a résztvevők, akiknek kiválasztásánál vélhetően nem az a szempont, hogy nemzetközi sztárok közül válogassanak – ide elsősorban bevállalós, bátor énekesek kellenek, akik egyébként hoznak egy jó tisztes színvonalat, helyenként akár kiemelkedőt is, de a feladatuk sokkal-sokkal több, mint a puszta éneklés.
Nézzük a technikai részleteket: a karmester a zenekarral és énekkarral be van zárva egy terembe, ők nem látják a szólistákat, és azok sem őket. A karmester (szintén bátor jelentkező) hatalmas fejhallgatóval próbálja követni az énekeseit, akiket kizárólag a fülesen keresztül hall. De nem lát, ezért az, hogy beintene, vagy bármilyen vizuális segítséget adhatna, csak álom. És ugyan nem próbáltam, de attól tartok, a zenekart sem hallja, hacsak be nem kapcsolták neki az egészet a fejhallgatóba. Az énekes dolga sem egyszerű: egyik fülében neki is fülhallgató, ahol a zenekart hallja, és egy mikrofon is lóg a szája elé, abból pedig őt hallják a többiek (nem, nem celluxozzák oda az arcukhoz). Hogy a partnerek egymásból mit hallanak, jó kérdés. A tenoristának innen is emelem kalapom, ő ugyanis egy uszályon utazva, teljesen „vakon” ugrott neki a Celeste Aidának, amitől még színpadon, karmesterrel stb. is reszketnek általában a Radamesek.
Színpad lényegében nincs, illetve minden színpad, ahol csak járnak. A kényelmetlenség, amit a közvetlen kontaktus hiánya okoz, megtérül a mozgás szabadságában. Nem kell a rivaldán állva, előre énekelni, hogy biztosan átjusson a hang a zenekari árkon, szabad forogni, a partnertől fél méternél jobban is eltávolodni… Ez egyébként minden hangosított szabadtéri előadás előnye, itt pedig maximálisan kihasználják. Az Aida pedig speciális, mivel a zenészeknek is jut némi „különmunka”: a bevonulást fújó trombitások is a folyópartra vonulnak, a nézők közé, és így üdvözlik a hajón érkező győztes sereget. A hídon tömeg integet nekik, elsőre nem tudtam eldönteni, hogy vajon statiszták, vagy a közönség, de talán mindkettő vegyesen.
Bevonulási jelenet
A címmel – Aida a Rajna partján – máris elszakadtak az egyiptomi látványvilágtól, és teljesen mai történetet kreáltak. Elvégre mi keresnivalója lenne Bázelben egy sereg ókori egyiptominak és etiópnak a maguk viszályával?
A fáraó talán csak egyszerű mágnás, a lánya igazi felső tízezerbeli gazdag nő – egyébként a zseniális Michelle de Young, aki elképesztően kidolgozott figurát hoz: egyszerre fúria és szánandóan, reménytelenül szerelmes nő, és mindkettőt elhiteti, így aztán hol megölném, hol megsajnálom. Apjával és az „udvarral” egy szállodában laknak, ez is a folyó partján található, és a benti jelenetek itt játszódnak. A többi a parton.
Aida szobalányként dolgozik a szállóban – ennyit a testvériességről, amiről Amneris beszél (az az Amneris, aki bundában parádézik kilónyi smukkal felcicomázva – ja és platinaszőkén…). Aida csadort visel, amivel szavak nélkül jeleztük a vallási különbségeket, egyúttal aktualizáltuk is a darabot: az Európa-szerte nagy számban jelenlévő muzulmán bevándorlók közössége és a keresztény többség együttélésére kell gondolnunk. Volt egy nagyon eltalált pillanat: miközben Amneris Aidát bűvöli és testvérének nevezi (naná, hisz titkát akarja megtudni), szépen lefejti a csadort a fejéről, valószínűleg ezt jelentené számára a nagy barátság: a teljes asszimilációt. Aida zavartan és szégyenkezve kap fedetlen fejéhez – és persze azonnal visszaveszi a kendőt, amint teheti. Amneris másik oldalát látjuk, amikor a hős hadvezért várva először bevásárol, öltözködik, szépítkezik, ahogy egy reménybeli randevúra készülő nő teszi, aztán az a pillanat, amikor némajátékkal kérdezi a portást, hogy van-e üzenete a kedvestől, az pedig a fejét rázza – kis apróságok, amelyektől a figura emberivé válik, és pont annyira tudjuk szeretni, mint amennyire utáltuk az előbb, amikor undok volt a riválissal.
A darab kezdete is értelmet nyert végre: Ramfis nem unalmában társalog Radamesszel a várható hadjáratról: itt hőseink az éjszakában, titokban, a parton találkoznak, hogy a főpap (nyilván a mágnásunk jobbkeze) közölje a leendő hadvezérrel, hogy ő lesz a kiválasztott. Aztán a hivatalos fogadáson valóban megbízzák a feladattal.
Bátorságról beszéltem az elején, de azért kell ide más is: profizmus. Az énekesek színészként működnek, csak a baritonnál támadt az az érzésem, hogy valamiféle kivetítő vagy monitor mégis lehet, ahol puskázhatnak, bár erre sok esélyük nincs, mert egyszerűen nem fordulhat elő, hogy gyökeret eresztenek, és a karmestert vagy a monitort bámulják.
A rakparton (kikötőnél?) duettezik a szerelmespár a nézőktől övezve, akik között praktikusan elrejtőzhet Amonasro. És amikor leleplezi magát, következik Radames nagyjelenete. Mindig is úgy tartottam, hogy ez az a pillanat, ahol a legtöbbet mutathat a tenorista a szerepről – és meg is mutatta. Amneris az ablakból kihajolva leplezi le az árulókat – láthatjuk: praktikus, de helyénvaló megoldások jellemzik ezt a rendezést.
Nílus-parti jelenet – részlet
A Nílus-parti jelenetnek is vége, és a közönség még kitart. Pedig már későre jár, nyolckor kezdték az előadást, ez pedig a második szünet. Reklám helyett az alkotókat és szereplőket kérdezik.
Amneris nagyjelenete következik: az esküvőjéhez öltözött lány először a csokron áll bosszút, majd megoldást keres. Itt egy pillanatra megint emberi lehet, hiszen voltaképpen ő is csak áldozat. Ő szállodai szobájába kéreti bukott hősét, aki láthatóan még nem tért magához az előbbi sokkból – a színész (szándékosan nevezem így) először azt játssza, hogy nem is érti, mit akar tőle a nő, majd dühében olyan fenyegetően lép fel, hogy Amneris nem győzi csitítani. Ő még nem adta fel.
A rendező figyel az apróságokra is: kiküldi hőseit a balkonra, hogy a lenti nézők láthassák is őket, de mindezt nem kényszeresen, kínosan erőlködve, hanem természetesen építve bele a szituációba. A kifakadásába magát mindjobban belelovalló hadvezér kiviharzik a szobából, faképnél hagyva a nőt, aki persze követi. Utóbbi később visszamegy, amikor belátja, hogy minden szó hiába, és új módszert vet be: az ágyra fekve csalogatja a kedvest, de az ismét csak elrohan – ezúttal a halálba. Az a rendező, aki ebbe egyszer is belegondol, látja, hogy legalább annyira Amneris tragédiája is ez a darab, mint a másik kettőé, hiszen a gazdag lánynak, aki megkaphat mindent, pont azt nem sikerül megszereznie, amire legjobban vágyik, ráadásul a férfi inkább választja a halált, mint az ő kezét – és lássuk be, ez nem hízelgő egy nő számára.
Az ítélkezés sem lesz hagyományos: nem a messzi magasból dörög a főpap a vádlottra, hanem közvetlen mellette állva próbálja szóra bírni, miközben Radames arcán látszik, hogy összeszorított fogakkal tartja magát elhatározásához, és nem szól semmit. A férfikar persze megintcsak nincs jelen, a néző egyben hallja az egészet, de a szereplők aligha. Ramfis személyesen cipeli ki a bekötött szemű elítéltet a folyópartra, Amneris az erkélyről könyörög, átkozódik, de hiába. Hősünket a kivilágított uszályon hagyják, eltemetés nincs, megkötözve, bekötött szemmel hever a földön, amíg Aida ki nem szabadítja. A vízen ringatózó zárókettőst töretlen lelkesedéssel figyelik a partról és a hídról is. Aida megválik kendőjétől: ahová most készül, ott már nem lesz rá szüksége… Amneris gyertyát gyújt, töményet kortyolgat, és így búcsúzik szerelmétől. Végül a fekete köpenyes halál átlép a halott szerelmeseken – ezt a giccset megspórolhatták volna, elég ütős a duett magában is.
Finálé
Énekesi teljesítményekről nagy kérdőjelek között lehetne írni, bár az biztos, hogy a tévén keresztül egyenletesebben jött át a hang, mint a helyszínen. Még így sem tudjuk, hogyan szólnának ugyanezek a szólisták hangosítás nélkül és kőszínházban. Michelle de Young Amnerise ezzel együtt is megvett magának, Ángeles Blancas Aidája figyelemre méltó színészi teljesítmény, és ha nem is a valaha hallott legszebb szoprán hang az övé, a cseppet sem könnyű címszerepet kielégítően abszolválja. Daniel Goloszov a szép, szláv basszusok sorát gyarapítja, és a rendezés jóvoltából, amely nem ejti az ő figuráját sem, alkalma nyílik megmutatni, hogy a főpap sem csak díszlet vagy statiszta ebben a történetben, hanem aktív alakítója a cselekménynek. Alfred Walker a Nílus-, akarom mondani: Rajna-parton lesz igazán hatásos Amonasro, vokálisan ő is korrekt. Szergej Homov azon Radamesek sorába tartozik, akik a harmadik felvonásra melegednek be igazán, és a dráma is ott kulminál, tehát az utolsó két felvonás lesz az ő igazi terepe, és ki is használja, mert egyre növekvő rokonszenvvel figyeljük teljesítményét. Kissé nyers tenorja nem fegyverezi le rögtön a hallgatót, ám később, amikor árnyalatokban gazdag éneklését hallgatjuk, már nem hiányoljuk a primer hangszépséget, amely önmagában, kifejező erő nélkül amúgy sem érne semmit.
Gabriel Feltz vezényli a Bázeli Zenekart és Énekkart. Produkciójukban különösebb bakit nem találunk (igaz, nem is keressük), a produkció körülményeivel járó nehézségeket végső soron mégiscsak a karmester tudja kezelni, és ha tudja, akkor valamit jól csinál. Jól dolgozott, főleg, ha belegondolunk, ennél ideálisabb körülmények között hány totális borulást hallottunk hazai vizeken. Annyit azért megjegyeznék (kicsit haza is beszélek), a papok ítélkező kórusa a Magyar Állami Operaház Férfikarának előadásában sokkal szebben szól.
Álljon itt a rendező neve is, megdolgozott érte: Georges Delnonnak köszönhetjük ezt az Aidát, a tévéközvetítés rendezője pedig Nadja Zonsarowa. A közvetítés minőségét figyelve (jaj, össze ne vessék a hazai próbálkozásokkal!) ámulhatunk: minden olyan természetesen működik, mintha ez lenne a normális. Úgy tűnik, Svájc nem kilométerekben van nagyon mesze tőlünk…
Interjú a rendezővel
Ünnepel a helyszínen a közönség, de aki a fotelt és meleg szobát választotta, az sem csalódott. Bevallom, megnyert magának a produkció. Lehet az ismeretterjesztést és közönségtoborzást is magas fokon művelni. Ráadásul az előadás a bizonyíték rá, hogy fanatikus operistáknak is lehet újat mondani még – például az Aidáról. Várjuk a folytatást.
Ádám Tünde
Részletek a korábbi előadásokból:
Bohémélet:
Traviata: