Bécsi szezonnyitás – új vezetéssel II.
Franz Welser-Möst nyilatkozata a Prolog szeptemberi számában
2010-09-28
A Bécsi Állami Operaház 2010. szeptemberi 1-től az új főigazgató mellett új főzeneigazgatója is van. Franz Welser-Möst személyében hosszú idő után ismét osztrák karmester áll Ausztria elsőszámú zenei intézményének élén. A Staatsoper magazinjának, a Prolognak szeptemberi számában Oliver Láng készített interjút a dirigenssel.
A főzeneigazgató feladatkörét firtató kérdésre Welser-Möst a következő választ adta: „A szerződésem pontosan szabályozza: a Bécsi Állami Operaház zenei minőségéért vagyok felelős, ideértve a zenekart és az énekkart is. Legfontosabb feladatköröm azonban a társulat szólóénekeseinek felügyelete. Így aztán, ahogy azt részben már a múltban is tettem, együtt fogok dolgozni a társulat bizonyos tagjaival, és figyelemmel kísérem majd fejlődésüket.”
Welser-Möst példaként Simon Keenlyside esetét említi, akit korábban szinte kizárólag Mozart-énekesként jegyeztek, s akit közös munkájuk során ő beszélt rá, hogy nyisson a Verdi-repertoár felé is. A Bécsi Opera híres jó együtteséről – de vajon mi teszi a jó együttest? – hangzik a riporter következő kérdése. A főzeneigazgató szerint ennek fokmérője elsősorban mellékszerepek megfelelő kiosztása. Egy társulat minőségét A varázsfuvola három dámája, a Parsifal viráglányai és a Salome öt zsidója jellemzi leginkább. Ha ezen szerepekre van megfelelő énekes egy színházban, fokozatosan lehet rájuk mind nagyobb feladatokat bízni.
Az Operaház Zenekarával kapcsolatban Welser-Möst kiemeli: szerencse, hogy nem egyik napról a másikra került vezető pozícióba, hanem fokozatosan vette át az irányítást. „Jelen voltam néhány próbajáték alkalmával a zsűritagok között, és az a benyomásom alakult ki, hogy a zenekar nem csak elfogadja, de egyenesen kívánja, hogy a vezetőjük legyek.”
A karmester hozzáteszi: természetesen nem szeretné megváltoztatni az együttes hangzását, de lehetőségei szerint mindent megtesz, hogy az általa vezényelt estéken a tagok a lehető legmagasabb színvonalon muzsikáljanak. Ám nem csak az általa dirigált előadásokért érez felelősséget – mint mondja, ha más színházakban dolgozik, vagy éppen csak előadásokat néz, akkor sem szűnik meg a Staatsoper zeneigazgatójaként gondolkodni. „Minden alkalommal, ha valami érdekeset olvasok vagy hallok egy énekesről, azonnal eszembe jut a Staatsoper, és megjegyzem magamnak. Ezt tudják a nemzetközi ügynökségek, s ezért újabb és újabb énekesek és énekesnők érkeznek, akik Bécsen kívül is elő akarnak énekelni nekem. Ha így nézzük, nincs pihenés, a munka sosem marad abba.”
Mozart, Wagner, Puccini, Hindemith és Janáček műveit vezényli első évadjában – vajon tudatosan választott ilyen különböző stílusokat? Welser-Möst igennel válaszol, s döntését a repertoárszínház gyakorlatával indokolja. „A Bécsi Állami Operaház végső soron a világ legnagyobb repertoárszínháza – s annak is kell maradnia, ezt a törvényhozók is előírták.” Szerencsésnek nevezi magát, amiért repertoárján hatvan opera szerepel, s azt gondolja, a Háznak nincs szüksége specialistákra, sokkal inkább olyan karmesterekre, akik minden stílusban természetesen tudnak muzsikálni.
Az interjú további részében főképp a szeptemberi Bohémélet-előadásokról esik szó – a nyár elején bemutatott Tannhäuser újabb szériája mellett ezzel a darabbal debütál Welser-Möst főzeneigazgatókét. Puccini szigorú előírásaival, a szerzői szándék betartásával kapcsolatban kijelenti: „A szabadság a renden alapul. Karmesterként elsősorban azt kell figyelembe vennem, amit Puccini írt. De nem szabad elfelejteni, hogy Puccini gyakorlati ember volt.”
A dirigens szerint Puccini szigorú előírásai ellenére igenis számolt az előadói szabadsággal, no és azzal, hogy sok múlik a mindenkori szereposztáson – elvégre más Rodolphe volt Gigli, és más volt Pavarotti; mindkettő zseniális, de másként. „S visszatérve az előző kérdésére: éppen ez az izgalmas a repertoárszínházban, s ez a Bécsi Állami Operaház különlegessége: egyik este meghallgatok egy énekest egy szerepben, majd három nappal később másvalakit hallhatok ugyanabban a szerepben.”
Régi felvételek hallgatásával kapcsolatosan Welser-Möst kifejti: lehet tanulni példának okáért Toscanini Bohéméletéből, ám attól, hogy egy felvétel régi, még nem szabad Szentírásként tisztelni. Minden korszak másként tekint egy-egy műre, s az előadóknak mindig az egyes darabok legbelső magját kell kibontaniuk. Esetünkben ez mag egészen egyszerű: „A Bohémélet az operaszínpad egyik legnagyobb szerelmi története, és végső soron az a célja, hogy a néző saját magában is megtalálja e szerelmi történetet. Miért megyünk el a Bohéméletre? Mert sírni akarunk! … Puccini bizonyára nem azért írta a Bohéméletet, hogy az ne érintse meg a közönséget.”
Karmesteri szempontból „ez egy nehéz darab, s ez már így van az első felvonásban is. Mindenekelőtt azonban a második felvonás jelent kihívást a karmester számára… Gyermekkar, színpadi zene, szólisták, zenekar – s az egészet még keretbe is kéne foglalni…” – ecseteli az előadási nehézségeket Franz Welser-Möst, a Staatsoper új főzeneigazgatója.
Bóka Gábor
(Fotó: Clemens Fabry)