Erkel és Wagner

- avagy egy valódi háború és egy jelképes tűzszünet története (Pest, 1853-1863)
2010-06-15

 

2010-ben Erkel Ferenc életművét ünnepli a magyar zenei élet. A zongoraművész, zeneszerző, karmester, a Himnusz és a magyar nemzeti opera megteremtője, számos jelentős intézmény alapítója és kiváló zenepedagógus 1810. november 7-én született. Három évvel volt nála fiatalabb a német zeneköltő: Richard Wagner (1813. május 22. Lipcse - 1883. február 13. Velence), aki nagy és mély hatást tett Erkelre és rendkívüli módon felkavarta az Osztrák-Magyar Monarchia magyarhonjának zenei életét.

 

Erkel és Wagner útja – jelképesen - először 1853-ban keresztezte egymást. Erkel ekkorra már elismert zongoraművész, karmester és zeneszerző volt. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc előtt született művei: a Bátori Mária - bemutatták 1840. augusztus 8-án, a Pesti Magyar Színházban, ami e jeles este után kapta a Nemzeti Színház nevet, a Hunyadi László – bemutató: 1844. január 27-én, és a Himnusz – ősbemutatója: 1844. július 2-án – nagy sikert arattak. A szabadságharc bukása és egyéb tényezők azonban Erkel életének egy szinte terméketlennek mondható alkotói időszakát eredményezték. A mindösszesen két (!) új Erkel mű mellett - a Sakkjáték című pantomim (bemutatták: 1853. február 2-án) és az Egy új csárdás (bemutató: 1853. április 25-én), az év szinte legfontosabb zenei eseménye az 1853-ban alapított Filharmóniai Társaság létrejötte és bemutatkozó hangversenye volt, amelyen Mozart-, Meyerbeer-, Beethoven- és Mendelsshon-műveket adott elő az Erkel vezényelte zenekar. 

 

Erkel Ferenc körülbelül 1849-től nagyjából 1860-ig tartó alkotói válságának másik oka a cenzúra erős befolyása lehetett, amely nemcsak a sajtót, hanem a zenei életet is gúzsba kötötte. A Bach-korszak (1851-1860) besúgó-rendszere, a személyes szabadságjogok korlátozása, az osztrák polgári és büntető törvénykönyv bevezetése, a kettős hivatalnok-rendszer és a földművelés-ügy válsága egyre növelte az elégedetlenkedők számát, akik az aktív és a passzív rezisztencia eszközeivel tiltakoztak a túlzottan erőszakos osztrák befolyás ellen. Ám míg Rózsa Sándor és a többi betyár fegyverrel, mások röplapokkal harcoltak, addig a Nemzeti Színház csendben a passzív ellenállás egyik legfőbb színterévé vált. A „Nemzeti” ugyanis magyar nyelven szórakoztatta közönségét, a mintegy kétezer-négyszáz, később kétezer (!) nézőt, és repertoárjára is csakis magyar színműveket, illetve olasz és francia operákat tűzött, azokat is jobbára magyarul játszva.

 

Ezért nem lehetett véletlen, hogy 1853-ban nem a Nemzeti, hanem a Pesti Német Színház mutatta be Wagner Tannhäuserének - nyitányát, ami rögvest megosztotta a magyar zenei életet. A bemutatón - egyes források szerint - maga Erkel vezényelt, ám valószínűleg csupán azért, hogy barátját: Liszt Ferencet meg ne bántsa. Liszt ugyanis nemcsak Wagner, hanem Erkel prófétája is volt. Ő ismertette meg Béccsel a Hunyadi László nyitányát, s szándékában állt a teljes opera bemutatása is, ami azonban – vélhetően anyagi okok miatt – elmaradt. Nemcsak Liszt, hanem Mosonyi Mihály (1815-1870) – eredeti neve: Brand Michael – zeneszerző és a Színházi Látcső szerkesztője, Ábrányi Kornél (1822-1903) – eredetileg: Eördögh Kornél, zeneszerző, zenepedagógus, zongoraművész és a Zenészeti Lapok főszerkesztője (1876-ig), illetve a Zenészeti Közlöny szerkesztője (1882-ben) és Reményi-Hoffmann Ede, a híres hegedűművész is kiálltak Wagner muzsikája mellett.

A magyar sajtó azonban szinte egyöntetűen tiltakozott e „nagyon zajos, lármás műdarab ellen” (Erdősi Mária: Wagner-kultusz Magyarországon), s az ellentábor élére maga Erkel Ferenc állt, aki féltette a magyar zenekultúrát a német befolyástól. Az előbb leírt történet alapján Erkel viselkedése legalábbis következetlennek mondható, ám ódzkodásának megvoltak a maga racionális okai.

 

A magyar nemzeti opera és általában a „magyar romantika” ugyanis igencsak gyerekcipőben járt. Mindössze tizenhárom évvel a Tannhäuser-nyitány magyarországi ősbemutatója előttől, körülbelül 1837-1840-től kezdődött csupán az az új zenei korszak, amely elősegítette a XIX. századi zene fejlődését, ugyanis Magyarországon a ma ismert szimfonikus zenekar,- vagy afféle -, addig mégcsak nem is működött. Erkel azonban - hároméves munkával - egy „nagy” és modern együttest szervezett a Nemzetinek, amelyben már két fuvola, egy piccolo, két oboa, két klarinét, két fagott, négy kürt, két trombita, három harsona, egy ventiles kürt, ütőhangszerek és egy vonósötös is játszott. A forradalmi újításokat Bartay Endre (András), a Nemzeti akkori igazgatója is támogatta, aki maga is zeneszerző volt, s tudatosan alakította „német- illetve osztrák-mentesre” a színház műsorpolitikáját, amely törekvéseiben egészen odáig ment, hogy pályázatot hirdetett „a magyar népéletből merített, minden aljasságtól ment, jóirányú látványos színműre.” (A Budapesti Operaház 100 éve)

 

A felhívásnak köszönhetően, Erkel művei mellett helyet kaptak a repertoáron más magyar operák is, mint például a Szerdahelyi írta Tündérlak (1840), vagy Thern Károly Gizul (1841) és Tihany ostroma (1845) című munkái, és Doppler: Benyovszky (1847), illetve Császár: A kunok (1848) című darabjai is. Erkelt azonban nem pusztán az ifjú magyar kultúra megóvásának szándéka befolyásolta abban, hogy a németellenes, vagy a Wagner-ellenes tábor élére álljon, hanem az is, hogy zeneszerzői munkásságát főleg a francia nagyopera – például Meyerbeer és Auber -, és az olasz opera – eleinte Bellini és Donizetti, később főleg Verdi – hagyományai befolyásolták a verbunkos és a népies műdal mellett.

Elég tán példaként említenem a Hunyadi zenéjét, amelyben a verbunkos, mint a Hunyadiakat jellemző zenei elem van mindvégig jelen – például az I. felvonás Nyitó kórusában és Fináléjában, Gara nádor áriájában, a később a Hunyadiba „toldott”: La Grange-áriában, a templomi esküjelenet vegyeskarában, a Nászkórusban, a Palotásban, Hunyadi hattyúdalában és a vérpadjelenet Gyászindulójában. A verbunkos, illetve népies műdal-elemek – a pontozott ritmusok és módosított hangok, illetve a tempóváltások (a gyors-lassú váltakozásának használata) mellett rendkívül fontos szerepet játszanak a Hunyadi László muzsikájában az olasz belcanto operából vett zenei összetevők. Bellini és Donizetti hatása többek között Mátyás cavatinájában, a király és Cilley kettősében, Cilley és László kettősében, Szilágyi Erzsébet udvarhölgyeinek kórusában, Szilágyi Erzsébet 6/8-os áriájában, illetve Mária és László kettősének Cabaletta-szakaszában mutatkozik meg. De mivel Erkel zenéjére akkoriban a francia nagyopera igen látványos, kissé színpadiasnak mondható világa is befolyással volt, nem meglepő, hogy a Hunyadi néhány Meyerbeer- és Auber-operára hasonlító jelenettípust és szerkezeti elemet is átvett. Ilyen például a híres Palotás, amelynek zenéje ugyan verbunkos, de szerkezete a francia nagyopera balett-betéteivel mutat rokonságot.

 

Erkel Wagner-ellenes magatartása - a felsoroltak függvényében – már inkább következesnek mondható. Olyan utakat keresett a magyar zene számára, amelyeknek német nyelvű kultúrához a legapróbb közük sem lehetett. Éppen ezért tűnhet furcsának, hogy nagy „osztrák/német-ellenességében” hogyan vállalhatta el Albrecht főherceg gyermekeinek oktatását, bár lehetséges, hogy erre a cselekedetre a megélhetési motiváción kívül némi diplomáciai ravaszság is sarkallta, annak ellenére, hogy természetében – a róla szóló források szerint – abszolúte semmi színészkedésre való hajlam nem volt. Az udvarral való jó kapcsolat fenntartása mégis fontos lehetett, mert Erkel 1857-as Erzsébet című operája Ferenc József feleségének: Erzsébetnek (Sissinek) magyarországi látogatása okán született. Ezt a művet a Doppler-testvérekkel együtt írta Erkel, ám a zenedarabnak csupán a második felvonása származik a tollából.
Nem sokkal az 1857. május 6-i Erzsébet-ősbemutató után újra támadásba lendültek a magyar „wagneriánusok”. Egyes források szerint 1858-ban mutatták be Wagner Lohengrinjének nyitányát, ami újra csak felrázta a magyar közönséget, amelynek egy része inváziót indított „a jövő zenéjének visszautasítására”. (Erdősi Mária: Wagner-kultusz Magyarországon). A Pesti Német Színház (Pester Stadttheater) viszont ki akarta használni a Nemzeti Színház német-ellenes műsorpolitikájából adódó hiány okozta „Wagner-keresletet”, ezért 1862. márciusában színpadra állította a teljes Tannhäusert. Karmester: Carlo Emanuele Barbieri (1822-1867). Ugyanezen időpontról ír a Magyar színjátszásról született írás, azzal a kiegészítéssel, hogy az előadást az Offner Sommertheaterben is megismételték. (Rockenbauer Zoltán: A Ring 100 éve, Magyar színháztörténet 1790-1873).

A Színházi Látcső című napilap azonban csak 1863. május 25-i, 49. számában tudósít arról, hogy a Pestvárosi (Pesti Német) Színház műsorára tűzte a Tannhäusert. Az 1863-as időpont hitelességét támasztja alá az is, hogy ugyanezen újság 1863. április 13-i, nyolcadik számának egyik cikkében a következőket olvashatjuk: „(…) E lángelméjű zeneköltő, kit Pesten még csak a „Lohengrin” és „Tannhäuser” nyitányai után ismerünk (…)”

 

Az utóbbi két forrás alapján lehetséges, hogy 1863. áprilisáig mindössze Wagner két operájának nyitányát és korántsem egy teljes operáját hallhatta a magyar közönség. Az viszont bizonyosra vehető, hogy a hangversenyek közönségsikeréből kiindulva vélték úgy a magyar „wagneriánusok”, hogy elérkezett az idő egy még erőteljesebb „Wagner-offenzíva” megindítására, így nekik is köszönhető, hogy Richard Wagnert meghívták Pestre, egy koncert vezénylésére a Nemzeti Színházba.

Wagner Magyarországra való megérkezése előtt azonban történt egy olyan esemény, ami hosszú időre meghatározta a honi zenekultúra irányát. Megszületett ugyanis a magyar nemzeti opera második korszakának legjelentősebb zeneműve, a Bánk bán – szövegkönyvét Katona József drámájából Egressy Béni (született: egresi Galambos Benjámin, 1814-1851) írta -, amelynek ősbemutatója 1861. március 9-én volt a Nemzeti Színházban. A közönségsiker egészen rendkívüli volt, s ennek köszönhetően 110-szer került színre a darab a Nemzetiben. A Bánk bán kétségkívül magyar nemzeti opera, ám egy Erkel saját tollából származó, 1960-ban megtalált hét oldalas tanulmány érdekes megvilágításba helyezi a mű stílusának jellemzőit. A kézirat az Országos Széchenyi Könyvtár irodalmi analektái (szöveggyűjteményei) közül került elő, jelzete An lit., mérete 23x14. 5 centiméter.

 

       

 

A tanulmány tán legfontosabb tanulsága az, hogy míg Mosonyi Mihályt – aki elkötelezett „wagneriánus” is volt – rendkívüli módon foglalkoztatta egy színmagyar zenei elemekből felépülő opera terve, addig Erkel a Bánk bánban ezzel – tudatosan – nem foglalkozott.

 

„Egyes alakok és helyzetek ábrázolásához magyaros intonációt társított, más figurákat és szituációkat pedig – teljes tudatossággal és fölényes stílusismerettel – francia, olasz, „contrapunktisch”, „Garibaldi”, „requiem”- stíluselemekkel vélt találóbban jellemezni.” (Bónis Ferenc: Erkel Ferenc a Bánk bánról)

 

Álljanak itt az említett tézis bizonyítására Erkel saját szavai is, amelyeket Melinda és Ottó kettőse kapcsán írt:

 

„(…) első fele franczia Stylben van, Később csuszo maszo édesgető olasz Stylben megy által (…)”

 

A Bánk bán azonban nem csupán a szerző fölényes stílusismerete és használata miatt emelkedik ki az Erkel operák sorából, hanem azért is, mert kétségkívül ez Erkel fő műve, s az egyetlen olyan darab, amelyhez a zeneszerző saját elemzést is társított. A kéziratot Erkel valószínűleg Pompéry Jánosnak (1819-1884), a Magyarország című napilap felelős szerkesztőjének, vagy Pompéry egyik munkatársának kérésére írta, méghozzá a Bánk bán bemutatója előtt, vélhetően 1861 februárjában, vagy márciusában. Mosonyi – Erkel barátja – szintén 1861 márciusában jelentette meg Bánk bán-kritikáját a Zenészeti Lapok című napilapban, és ő tette közzé elsőként a mű zongorakivonatát is.

 

Amikor Richard Wagner 1863 júliusában - vélhetően 21-én, vagy 22-én - Pestre érkezett, Erkel már a Wagner-hangverseny műsorszámai próbáinak a vége felé járt. A „wagneriánusok” vezette napilapok elragadtatott sorai már-már pozitív irányba befolyásolták az ő és az ellenzék Wagnerről alkotott véleményét. A 23-i, első hangverseny hatalmas siker volt, éppen ezért hirdette meg a Nemzeti a 28-i, második estét is, amely előtt így nyilatkozott Richard Wagner a zenekar munkájáról:

 

„Boldog lehet az a színház, hogy ilyen zenekara van, mely ennyi kifejezéssel és biztonsággal játszik, s még alig találtam zenekart, amely rövid idő alatt így megértette, ily szabatosan és érzelemmel vitte volna ki eszméimet és intencióimat.” (Színházi Látcső, 1863. július 24., 108. szám.)

 

Erkel tehát ismét kiváló munkát végzett, bár a Walkürök lovaglása igen nehéz feladatot jelentett a zenekar számára, vélhetően a szokatlan ritmika miatt. Erkel jelképes megbékélését nemcsak Wagner elismerő szavai, zenéjének és személyes kisugárzásának hatása, hanem magyar zenésztársa munkái iránti érdeklődése is befolyásolhatta. A Hunyadi Lászlót ugyanis 1863. július 25-én, saját kérésére nézte meg Wagner, amiről igen elismerően nyilatkozott.

 

A pesti hangversenyek nagy sikere vélhetően Wagner életére is hatással volt, mivel magyar barátainak e szavakkal számolt be élményeiről:

 

„Az a hihetetlen tetszés, melyet Pesten arattam, mutatja nekem az utat, jövőm érdekében, a legnagyobb áldozatok árán is.” (Erdősi Mária: Wagner-kultusz Magyarországon)

A magyar „wagneriánus”- tábor tehát elsöprő győzelmet aratott. A Színházi Látcső még augusztus 28-ig, a Zenészeti Lapok pedig 1863. november 12-ig cikkezett Wagner első magyarországi látogatásáról. (A második 1875-ben történt.) Reményi-Hoffmann Ede - a hegedűművész, aki Wagner személyes barátja is volt – sok akkori, kortárs magyar zenei szemelvényt és művet adott Wagner kezébe, s vélhetően ennek köszönhetően ismerhette meg a német zeneköltő még jobban az akkori honi zenei életet. Wagner érdeklődését az is bizonyítja, hogy a látogatása során szerzett impulzusait, s a magyar zene jövőjéről alkotott elképzeléseit egy nyílt levélben foglalta össze, amelyet a Színházi Látcső tett közzé 1863. augusztus 28-i, 137. számában.

 

Erkel és Wagner háborúja egy időre véget ért. Mindkét teremtő embert és művészt meghatározó élmények érték, s új ösztönzést kaptak egymás és egymás művészete megismerésének köszönhetően. És bár Erkel a személyes találkozás után sem lett a Wagner-rajongók népes táborának tagja, azért kétségkívül ő és a zenéje is sokat változott Richard Wagner első pesti látogatása, azaz 1863 után.

Varga Ildikó Rita Anna

Források:

 

- Ábrányi Kornél: Erkel Ferenc élete és működése, Bp., 1895
- Brockhaus-Riemann, Zenei Lexikon, Zeneműkiadó, Bp., 1983, I. II. III. kötet
- Fabó Bertalan (szerk.).: Erkel Ferenc emlékkönyv, Budapest, 1910
- Erkel bicentenárium 2010, www.erkel-bicentenarium.hu/eletut.html
- Grove monográfiák, Wagner, John Deathridge, Carl Dahlhaus, Zeneműkiadó, Bp., 1984
- A Budapesti Operaház 100 éve, Zeneműkiadó, Bp., 1984
- Forrásközpontú történelem, Száray Miklós 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó
- Német Amadé: A magyar nemzeti opera első remeke, Hungaroton Classic, 1995, 33-34. old.
- Német Amadé: A Hunyadi zenéjéről, Hungaroton Classic, 1995, 37-38. old.
- Isoz Kálmán: Kísérletek Erkel Hunyadi László-jának párisi színrehozatalára, Bp., Muzsika, i/6 1929,   
  16-22. old.
- Erdősi Mária: Wagner kultusz Magyarországon, www.comp-press
  data.hu/Portal/Archives/Hegy/2002/18/he07.pdf
- Wagner Welt der alte Zeiten, www.wagnertarsasag.hu/doc/regmult.pdf
- Tarnóczy Szabolcs: Liszt és Wagner, Richard Wagner Társaság, 
  www.wagnertarsasag.hu/tajekozodas/liszt_es_wagner.asp - 24k
- Hamburger Klára: Liszt és Wagner, www.wagnertarsasag.hu/tajekozodas/liszt.asp - 13k
- Magyar Zenetörténeti Tanulmányok, Zeneműkiadó, Bp., 1968, 57. old.– Somfai László tanulmánya: 
  A Himnusz ősbemutatójának szólamanyaga 
- A Ring 100 éve, 2009. Bp., Művészetek Palotája, Rockenbauer Zoltán írása
- Magyar Színháztörténet 1790-1873, http://mek.niif.hu/02000/02065/html/1kotet/37.html
- Magyar Zenetörténeti Tanulmányok, Zeneműkiadó, Bp., 1968, 30. old. – Major Ervin tanulmánya:
  Erkel Ferenc műveinek jegyzéke, Második bibliográfiai kísérlet
- Bakos Ferenc, Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Bp., 1989, 40. old.
- Magyar Zenetörténeti Tanulmányok, Zeneműkiadó, Bp., 1968, 63. old., Bónis Ferenc: Erkel Ferenc a
  Bánk bánról
- Zenészeti Lapok, 1863-as évfolyam
- Színházi Látcső, 1863-as évfolyam

 

 

Vissza az előző oldalra