Felülvizsgálat
Antonio Vivaldi: Orlando furioso – Művészetek Palotája, 2011. március 24.
2011-04-07
Az emlékezet olykor megtréfálja az embert. Jean-Christophe Spinosi és együttese, az Ensemble Mathaeus két évvel ezelőtti zeneakadémiai koncertjét emlékezetemben úgy tartottam számon, mint olyan eseményt, ami – jelen esetben a szleng szolgáltatja a legpontosabb terminust – igazán ciki volt. Felkészületlen karmester és amatőr hibákat vétő zenekar próbálta magát világszínvonalúként beállítani, s mikor a közönség nem értékelte kellőképpen a zárószámként előadott Medve-szimfónia megszólaltatását, Spinosi hatalmas műmosollyal a közönség felé fordulva elmagyarázta, hol kellett volna nevetnünk a fináléban. Ehhez képest visszaolvasva akkori írásomat, csodálkozom, milyen megengedően írtam körbe a lesújtó élményt. Vajon túlzottan megértő igyekeztem lenni, avagy emlékezetemben növekedett fel túlzott mértékben az akkori negatív benyomás? Mindenesetre a korábbi találkozás miatt nem minden aggodalom nélkül vártam a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt eseményének számító Vivaldi-produkciót.
Rossz előérzetem a zenekar és vezetője tekintetében tulajdonképpen nem igazolódott: Spinosi ezúttal felkészültnek mutatkozott – kellemetlen is lett volna, ha a már hosszú évekkel ezelőtt lemezre rögzített, az elmúlt hetekben Párizsban színpadi produkció keretében is előadott Orlando furioso-betanulásuk is lelepleződik élőben. Az Ensemble Mathaeus hangzásképe meglehetősen karcsú, mondhatni szálkás: a vonóshangzást (az opera zenekari kísérete szinte kizárólag vonósokra szorítkozik) nem annyira teltsége, mintsem rugalmassága és energikussága miatt őrizzük meg emlékezetünkben – s noha óraműpontosság most sem jellemezte a zenekar teljesítményét, olyan ordító hibákra, mint két évvel ezelőtt, most megközelítőleg sem akadt példa. Spinosi valóságos energiabombaként vezényel: a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha elsősorban lelkesedésével, s nem elmélyült zenei tudásával vagy alapos betanítói munkájával szavatolna a végeredményért. A karmesterből áradó fiatalos lendület bizonyos mértékben elfedi, hogy a megszólaltatás kétségtelen profizmusa mögött nem húzódik mély meggyőző erő: az előadás végeztével kétségek között maradtam, van-e számottevő mondanivalója Spinosinak Vivaldi operájáról – mert saját egyénisége minden szimpatikus vonása ellenére is kevésnek tűnik ahhoz, hogy szellemi izgalommal itasson át egy majd négyórás operaelőadást.
Persze aki jegyet váltott az Őrjöngő Lórántra, feltehetőleg nem elsősorban a darabra volt kíváncsi – pedig mennyi szépséget rejt magában a mifelénk jószerivel csak a Négy évszak okán jegyzett komponista operai életműve! Ezekből sokat megéreztetett a zenekar játéka is, de az igazi finomságokra az énekes alakítások hívták fel a figyelmet. S ha a szép hangok fanatikusai némiképp csalódást is érezhettek a két beharangozott világsztár, Jennifer Larmore és Philippe Jaroussky lemondása miatt (előbbi távollétét a szervezők nem tartották olyan fontosnak, mint az utóbbiét: semmiféle közlemény nem adta tudtunkra a szórólapon kívül), csendben bevallhatjuk, hogy előzetesen a véglegesen kialakult szereposztással is nagyon elégedettek lettünk volna. A Jaroussky helyett beugró Max Emanuel Cenčić minden tekintetben lenyűgöző volt Ruggiero szerepében: a kontratenor hangfajban különösen ritkaságnak számító homogén, egységes hanganyag természettől adott szépségéhez kifinomult énekkultúra és a személyiség meggyőző ereje társul – első, szólófuvolával kísért áriájában Cenčić bizony egy csapásra zárójelbe tette a beugrás problematikáját, s partnerével együtt megállította az időt. Figyelmet keltő volt az is, hogy míg Jaroussky lemez-interpretációja Ruggiero kisfiús vonásait állítja előtérbe, addig Cenčić a meglehetősen bizonytalan karakterben megbúvó hősi vonásokat és férfias lírát bontakoztatta ki.
Az Alcinát szintén beugrással éneklő Franziska Gottwald hasonlóan szuggesztív előadónak bizonyult. Bár a második részben néhány apróbb tévesztést is megfigyelhettünk nála, ez kevéssé rongálta az előadás során kialakult összképet: Alcinája inkább volt érzékiségével ható és saját vonzerejének tudatában kissé öntelt nagyasszony, mint mitikus varázslónő – s ha ez a megközelítés nem is mutatta fel a figura teljességét, konzekvenssége folytán mégis hitelesnek bizonyult.
Az est legintenzívebb vokális élményét a címszerepet megformáló Sonia Prinának köszönhettük: sötét mezzoszopránja játszi könnyedséggel uralta az ékítményekben bővelkedő szólam szélső értékeit, a harmadik felvonás rendszerint recitativókként megfogalmazott kvázi őrülési jeleneteiben pedig a kifejezés egyetlen lehetségesnek látszó útját járta: ironikusan ábrázolta Lóránt elméjének megbomlását – ám ez nem tűnt erőszakos rátétnek, éppen ellenkezőleg: a mindent jobban tudó utókor által unalmasnak minősített opera seria-műfaj gazdagságához szolgált adalékként.
Veronica Cangemit pár éve egy újévi Teremtés szopránszólistájaként ismerhettük meg; bár a betegséggel küzdő énekesnő ezúttal nem énekelhetett olyan felszabadultan, mint azon az emlékezetes estén, a hang szépségét és a kifejezés nemességét őszinte csodálattal regisztrálhattuk Angelica, a darab legnemesebb lelkületű szereplőjének megformálásakor.
Kisebb szerepekben Christian Senn (Astolfo), Kristina Hammarström (Bradamante) és Daniela Pini nyújtottak korrekt alakítást, a számukra juttatott kevesebb áriában számottevő technikai felkészültségről téve tanúbizonyságot.
A betegséghullám, a szervezési ügyetlenségek (ritkán látni ennyi céltalan téblábolást a kottaálványok között, melyekből ráadásul nem is volt elég a pódiumon) és a késői kezdés miatt extrém késői befejezés ellenére kellemes estét töltöttünk a Művészetek Palotájában. Megkockáztathatjuk: még a sokat emlegetett világszínvonal is ellátogatott hozzánk – ha a nagy muzsikálás élményével nem is gazdagodhattunk.
Bóka Gábor
(Fotók: BTF - Felvégi Andrea)
Kapcsolódó cikk:
Búcsú Mozarttól? (Susan Graham és az Ensemble Mathaeus a Zeneakadémián, 2009)