Galaxis útikalauz Puccini-rajongóknak
2010-09-20
Első Puccini-élményem még egészen apró gyerekként ért. Tosca nagyáriája magával ragadott, felkavart, pedig egy mukkot se értettem belőle – így is épp elég volt ahhoz, hogy soha többé ne verekedjem ki magam Puccini bűvköréből.
Alapvetően rajongó típus vagyok, szeretek megmerítkezni az általam nagyra tartott művészek szülő- és alkotóhelyeinek atmoszférájában, Puccinit illetően pedig sok-sok éve vágyom rá, hogy azokra a macskakövekre léphessek, amelyeken a Maestro elindult meginni a délutáni kávéját. Amikor felmerült egy esetleges Toszkán túra lehetősége, kapva kaptam az alkalmon: itt az ideje, hogy megnézzük azokat a macskaköveket! Ha esetleg bárki hasonló fejlövéssel küzd, és útnak indulna, jól fog jönni az alábbi kis útmutató – ami persze egy elborult Puccini-hívő élménybeszámolója is.
Kiindulópont: Pisa (fapados légitársaságnál kifejezetten olcsó úti cél)
Ár: 9000 forint + illeték a legolcsóbb, erre jön a csomagdíj és az egyéb flinc-flancok
Tipp: Jó előre foglalni, nem főszezonban
Lucca – A gyémántbánya
Az aprócska vasútállomás melletti turistainformációban szinte csukott szemmel rajzolja az útvonalat az alkalmazott Puccini szülőházáig; sejtem, nem én vagyok az első és az utolsó, aki ezt kérdezi tőle. Elindulok a grandiózus városfal irányába, ami vastag védvonal az óváros és a modern területek között. Mint megtudom, Lucca valaha Itália második legnagyobb városállama volt, talán innen a masszív körülbástyázás – ám a gazdagságot nem építőanyagban vagy pénzben mérném a kisvárost illetően. Puccini mellett ugyanis (és ezt vegyék szó szerint, nagyjából másfél utca a távolság) itt született Luigi Boccherini, fuvolista-pályafutásom egyik legádázabb megkeserítője, és Alfredo Catalani is. Míg ez utóbbira márványtábla emlékezik, a menüettgyárosról csak a városi térkép tesz említést (kajánul mondhatnánk, a városi tanács tagjai bizonyára szintén tanultak hangszeren). Megdöbbentő, hogy párszáz lépésnyi távolságra ilyen elmék születnek egyetlen település határain belül. Illik megjegyezni (bár a városvezetés számára a jelek szerint nem bír turisztikai értékkel,) hogy szintén itt látta meg a napvilágot Gioseffo Guami, Nicalao Dorati és Francesco Geminiani is. Igyekszem jó mélyeket szippantani az őszies légből, hátha rám is ragad valami a hely szelleméből.
Az egy négyzetméterre jutó géniuszok száma tehát igen magas, de lényegében minden Puccini körül forog: La Bohème Vendégház, Turandot kávézó… Szerencsére elkerültem a nyári operazarándokok áradatát, így nyugodtan bóklászhatok, kezemben a rosszul felrajzolt útvonallal – úgy tűnik, irodistánknak azért mégsem megy ez még csukott szemmel. Végül kikötök a megadott helyen, ám emléktábla sehol. Kezd gyanússá válni az ügy, egy kedves hölgy azonban betessékel, és elmagyarázza, hogy mivel a szülőházat érthetetlen okokból bezárta a városvezetés, ők (hogy kik, az rejtély) összeállítottak egy ingyenes kiállítást a zeneszerző tiszteletére.
A tárlat javarészt ősrégi kottákból és jelmeztervekből áll, néhol melléjük tűzve a színpadi produkcióról készült fotók is, amiken látható, hogyan valósultak meg a tervek a gyakorlatban. Temérdek fénykép, mulatságos, a Puccini-hisztériát idéző képeslapok (kedvencem a kisgyermekekkel ábrázolt Tosca), ám személyes tárgyaknak nyoma sincs. Arra tökéletesen jó, hogy atmoszférát teremtsen, de picit kevesebb annál, mint amire számítottam. A belső kertben elrejtve kicsinyke moziterem, ahol non-stop operavetítés folyik, a falakon Puccini-moziplakátok – ez a kiállítás talán legérdekesebb része.
A boltocskában (mert az persze mindenütt van) igazi ritkaságokat is kaphat az ember, ha megfelelő mennyiségű euróval rendelkezik: első kiadású liberettóktól a Callas-életrajzon át a Tosca-tollig gyakorlatilag minden van, mint a búcsúban. (Én megelégedtem a tollal, mert újságíró vagyok, nem krőzus.)
Ha a fene fenét eszik is, most már előkerítem azt a szülőházat, gondolom, és elindulok toronyiránt (mondjuk torony, az van bőven, a katedrális például egészen izgalmas építészeti bukfenc a maga aszimmetrikus bájával). Befordulok egy parányi térre, és ekkor végre megpillantom a fiatal Puccinit, már legalábbis bronz mását, és a sarkon ott a ház az emléktáblával, múzeum helyett táskaüzlettel. Egy pillanatra megdermedek: hát, itt a macskakő, itt vannak a téglák, ezek alatt az árkádok alatt indult sétára… Minden olyan valós és mégis valószerűtlen. A mámornak a szomszédból kiszűrődő veszekedés vet véget: Úristen, itt ma is emberek laknak, élik a mindennapi életüket! Én meg állok földbe gyökerezett lábbal, és azon gondolkozom, hogyan indulhatott a világ ezen eldugott kis szegletéből olyan zseni, mint Puccini.
Megközelítés: Pisából vonattal (2,40 euró, kb. 20-25 perc) vagy busszal (ezt nem próbáltam)
Belépő: a kiállítás ingyenes, de mélyre rejtsük a pénztárcánkat a boltban, mert nagy a kísértés
Tipp: Egy kávé a Piazza San Michelén
Figyelem! A vonatra való felszállás előtt a megvásárolt menetjegyeket egy kis sárga kütyüvel érvényesíteni kell (a falakon lógnak), különben 40 eurós büntetést kapunk! (Velünk jófej volt a kalauz, de nem biztos, hogy ez tendenciózus.)
Torre Del Lago – A földi paradicsom
Ha létezik olyan, hogy Puccini-turizmus, feltétlenül ez a tenger és tó ölelésében, a hegyek lábánál fekvő városka viszi benne a prímet. Az utcákat Puccini-operákról és hősökről nevezték el, minden út a Villa Puccinihez vezet, a városnak a Puccini-tér a főütőere. A különleges klímájú településnél valóban nem is tudok alkalmasabbat elképzelni az alkotó magányhoz és a kikapcsolódáshoz, nem csodálom, hogy a Maestro nyári laknak indult háza végül állandó lakhellyé avanzsált.
Volt egy régi, kopott fotóm a Villa Pucciniről, kíváncsi voltam, ahhoz képest mennyit változott a környék. Rengeteget: a villa elé egy hatalmas teret építettek a sziklás part helyett, a kertbe ültetett, akkor még derékmagasságig érő pálma napjainkra jó tízméteres monstrum, a növények buja összevisszasága pedig elrejti a kívülről szerény, belülről elképesztő gazdagsággal berendezett lakot. (Ez akkoriban jól jött volna Puccininek.) Miután végigcsodálom a tér körüli partszakaszt, megvannak a kötelező fotók az álló Puccini-szoborral (Luccában engedték, hogy leüljön), jöhet a tárlatvezetés. (Mire idáig eljut az ember, bármennyit megadna, csak végre bemehessen.)
A bejutás mókás. Szó sincs folyamatos beengedésről: meghatározott idő-pontokban indul egy-egy turnus, addig mindenki szépen a kapu előtt vár, és gyönyörködik a tájban. Van miben: valószínűtlenül szép a tó és a hegylánc, bal felől a nyári Puccini-fesztivál gigantikus színpada (itt megdobban a szívem, kicsit sajnálom, hogy napokkal ezelőtt véget ért a rendezvény) és békésen totyogó kacsák, akiknek fogalmuk sincs, mit keres itt ez a sok tátott szájú, dúdolgató ember.
Egy szem külföldi vagyok a csoportban, amely kapunyitásra összeverődik, de szerencsére korrekt és profi audioguide is jár a turnushoz: tárgyról tárgyra elmagyarázza, mi micsoda, honnan van és ki látható a fotókon. Legalább ötször kellene végigmenni a házon ahhoz, hogy mindent jól szemügyre vehessen az ember, így csak a „hű” meg a Donizetti-féle „ah!” marad meg: a télikert színes üvegének impressziója, az art déco kandalló díszei, a Jeritza- és Lehár-fotók (itt azért kihúztam magam, na), a Maestro kalapjai és fegyvergyűjteménye, az esetenként riasztó módon kitömött állatok és a trófeák. Az az érzésem, hogy bármelyik pillanatban utat kér magának közöttünk a szerző, odaül a zongora mögé, és a speciális alakú, neki faragott íróasztalon lejegyzi a Turandot eredeti, általa megálmodott befejezését.
Közben halkan áriák szólnak, zümmögnek az audioguide-ok, míg végül elérkezünk a családi kápolnába, ahol csend borul ránk, és a szótlan emberek lélegzete el-elakad. Zöld márvány síremlék alatt ott fekszik maga Puccini.
A meghatottság percei után ismét egy bolt következik, amelynek szuvenír-kínálatát az isztambuli Nagy Bazár is megirigyelhetné, és érdekes módon itt, utólag kérik el, igen elegáns módon a jegyárakat. Őszintén szólva, örülnék, ha pár percet még a kertben tölthetnék, ám határozottan kiterelnek bennünket, nehogy valamelyikünknek eszébe jusson hibiszkuszt lopni.
Megközelítés: Luccából, vonattal (2,40 euró, kb. 20 perc)
Belépő: 7 euró a felnőttjegy, a kijáratnál kérik, és benne van az audioguide is
Tipp: A tér elején álló fagyizóban isteni az eperfagyi – közben érdemes elámulni a falon látható dedikált fényképeken: itt nyal az operavilág krémje!
Viareggio – A megelevenedett képeslap
Bevallom, az összes helyszín közül Viareggio érdekelt a legkevésbé. Egyrészt sokkal kisebb szerepet játszott Puccini életében, mint az előző két település, másrészt mire ideértem, már annyira elteltem élményekkel, hogy alig pár órát tartózkodtam a városban – és ezzel el is követtem nyaralásom legbosszantóbb hibáját. Egy lekésett vonat miatt ugyanis csak a városközpont és a strand megtekintése (jó, némi strandolás) jöhetett szóba, a hírek szerint felújítás alatt álló Puccini-házra egyszerűen nem maradt idő. Aki azonban Puccini-túrát tervez, annak hadd álljon itt tanulságul esetem, és hadd figyelmeztessek mindenkit: Viareggiót egész egyszerűen önmagunk elleni vétek kihagyni.
Lélegzetelállító art déco sétánya önmagában is lebilincselő, ám a tengerpart már-már gyanúsan gyönyörű. A csíkos napernyők alatt az ember úgy érzi magát, mint egy Hollywood aranykorabeli film monumentális díszletei között: a partot és a várost még csak-csak felfogja agyunk, ám a háttérben magasodó hegyek már biztosan egy másik film díszletei…A strand fölött ma is áll a századelős óra, emiatt, még ha a pontos időt is mutatja, végig az volt a benyomásom, hogy időutazáson veszek részt. Itt eltökéltem: visszatérek – és akkor folytatom majd Puccini-zarándokutamat is.
Megközelítés: Torre Del Lagóból, vonattal (2,40 euró, kb. 10-15 perc)
Tipp: Naplemente a szabadstrandon. Örök élmény. Még akkor is, ha a napernyőknek borsos áruk van.
Firenze - Édes kis semmiségek
Több könyv oldalain át tudnék áradozni Firenze kulturális értékeiről, ám most csak a zenei illetőségű, meglepetés-szerűen felfedezett apróságokra szorítkoznék, amelyek méltó lezárásnak bizonyultak élménydús Puccini-túrámhoz. (Miközben semmi zenei programot nem szerveztem Firenzében.)
A Boboli-kert, a Pitti-palota mögött elnyúló paradicsomi szépségű pagony az egyik legjobb dolog a carbonara-evésen kívül, amivel Firenzében érzékeinkket kényeztethetjük, bár javaslom, szerelkezzünk fel szúnyogriasztóval, mert talján szárnyas barátaink nem viccelnek. A belépőjegy feljogosít a Kosztümmúzeumba való belépésre is, ahol Toledói Eleonóra ruháitól egészen a kilencvenes évekbeli híres kreációkig rengeteg emlékezetes ruha megtekinthető – köztük Renata Tebaldi egyik fellépőruhája is. (Callas-párti létemre kissé megérintett a dolog, kérem, ne mondják el senkinek.)
Ha pedig valaki nem a palota felől közelít a kerthez, az oldalsó bejárattal szemközt Luigi Dallapiccola házát fedezheti fel – az olaszok szerencsére igen lelkesek az emléktáblák kiosztását illetően.
Belépő: 10 euró (a Boboli-kertbe és a belső múzeumokba is érvényes)
Jó utat kívánok!
Csepelyi Adrienn