Gurnemanz szerepében: Sir John Tomlinson
Richard Wagner: Parsifal – Angol Nemzeti Opera, 2011. február-március
2011-03-16
Sir John Tomlinson húsz éve énekli Gurnemanzot: nagyjából hetven előadáson lépett fel a szerepben, többek között Bécsben, Berlinben, Münchenben, a New York-i Metropolitan Operában, Firenzében, a londoni Covent Garden Királyi Operaházban és Bayreuthban. A karmester Daniel Barenboim első előadása a berlini Staatsoperben a Parsifal volt 1992-ben. Erre az alkalomra Tomlinsont hívta meg Gurnemanz szerepére (akkor már öt éve léptek fel együtt a bayreuthi Ring-ciklusban) – így és ezért tanulta meg Tomlinson a szerepet. Első két fellépését filmre vette a Teldec, az eredményt 1993-ban videón is kiadták, és értesüléseim szerint látható a YouTube fájlmegosztón is. Nem láttam ezt a felvételt, de sajnálom, hogy nem későbbi előadásokat rögzítettek. Tomlinson első és valószínűleg legfontosabb Wagner-mentora, Reginald Goodall nem engedélyezte volna, hogy felvegyék az alakítást egészen a sokadig előadásig. Tomlinson, akinek Wagner-interpretációiban mindig hallható Goodall érzékeny zenei hatása, egyetért – és mindig egyetértett – a Goodall-filozófiával, de Barenboim feltehetőleg másképpen gondolkozik.
Eddig Tomlinson németül énekelte és élte a szerepet. Most viszont megtanulta angolul az Angol Nemzeti Opera összesen nyolc előadására (február 16, 19, 24, 27, március 1, 4, 8 és 12). Sok időt szánt rá – augusztus óta hetente kétszer végigénekelte az egész anyagot – , mert angolul akart azonosulni a szereppel. Már a február 14-i főpróbán úgy énekelt, mintha Wagner angolul írta volna a szöveget, és mintha Tomlinson valóban Gurnemanz lenne. Tomlinson hangja mély basszus, első Wagner-alakításai közé tartozott Fasolt, Marke, Hunding és Hagen. 1986-ban Barenboim felkérte Wotan basszbariton szerepére, ezután húsz éven keresztül énekelte Wotant, Sachsot, a bolygó hollandit és különböző zeneszerzők magas basszus szerepeit. Természetes hangja azonban továbbra is mély basszus maradt, és most, hetedik évtizedében egyre több mély basszus szerepet vállal. Ehhez a repertoárhoz nincs szüksége bemelegítő gyakorlatra, bármikor és bárhol probléma nélkül énekel. Tomlinson természetes beszédhangja erős, mély basszus. Úgy énekel, ahogyan beszél, és úgy beszél, ahogyan énekel. Mindkét esetben kristálytiszta kiejtéssel és a szavak zenei festésével. Ezért is – no meg kiváló színészi képessége és intelligenciája miatt – ideális számára Gurnemanz főként elbeszélő jellegű szerepe. Ugyanakkor impozáns színpadi jelenségként jól ábrázolja Gurnemanz karakterének tekintélyes oldalát és aggodalmait is.
A fent írottakból nyilvánvaló, hogy számomra Sir John Tomlinson Gurnemanz-alakítása az előadás lényege. Hozzáteszem: az angol kritikusok kivétel nélkül Tomlinson alakítását magasztalták leginkább. De mindegyik énekes jó volt, a kórus és a zenekar is megállta a helyét. Az ausztrál Stuart Skelton hangja igazi Heldentenor, technikája is nagyon meggyőző: szereplése nyomán azt hihettük volna, hogy Parsifal hangilag könnyű szerep. Tisztán, könnyedén és muzikálisan énekel. Parsifal kezdeti naivitását még nem ábrázolja teljesen meggyőzően, de későbbi elszántsága imponáló. Skelton negyvenkét éves, még hosszú évekig tökéletesítheti a szerep pszichológiai kidolgozását. Hangja nem fog megsérülni, mert bölcsen választ és vállal szerepeket. Kundry szerepét Iréne Theorin énekelte volna. De majdnem az utolsó pillanatban „művészi ellentétek” miatt Theorin és a társulat búcsút mondtak egymásnak. Az amerikai Jane Dutton (elmondása szerint) nem tudta Kundryt. A premier előtt egy hónappal kérték fel a beugrásra, ekkor kezdte tanulni a szerepet. A főpróbára már minden hangot elsajátított, de kicsit félénknek tűnt. Nem csodálom! A premier után a kritikusok az övét találták az egyetlen viszonylag gyenge alakításnak. Azt senki sem említette (vagy tudta), hogy Dutton milyen rövid időt kapott a szerep betanulására. Én (a főpróbán kívül) a negyedik előadást néztem meg, és Dutton akkor már minden szempontból teljesen meggyőző volt. Az Amfortast alakító Iain Paterson nagyon szépen énekelt, hangja ideális a szerepre. Amfortas szenvedésének fizikai megjelenítése epileptikus vagy részeg ember mozdulataira emlékeztetett, de talán valóban így szenvedne Amfortas. A kritikusok szerintem kicsit túlzottan dicsérték a karmester, Mark Wigglesworth teljesítményét. Remélhetőleg még sokat fog fejlődni tolmácsolása, ami egyelőre többször is túlhajtott volt. Most vezényelte életében először a művet, bőven maradt javítanivalója a későbbi évekre. Jelenlegi tolmácsolása nagyon messze esik Reginald Goodall, Bernard Haitink vagy Kovács János zenei gondolatvilágától (amelyek mindegyikét többször és mindig csodálattal hallgattam).
Nem egészen világos, miért kell rendezőknek és díszlettervezőknek átértelmezni Wagnert. Ha valaki megérdemli utasításainak véghezvitelét, akkor az Wagner, aki még színházat is épített operáinak elképzelése szerinti színrevitelére. A Parsifal nem a legvidámabb történet, de a szerzői utasítások szerint előfordul benne erdő, tó, patak, napkelte, naplemente stb., így tehát a természet valamilyen formában még az első és harmadik felvonásbeli Grál-birodalomban is jelen van. A rendező, Nikolaus Lehnhoff és a díszlettervező, Raimund Bauer mindhárom felvonást egyforma bunkerbe helyezte. Szürke falak, néhány szék és néhány holttest képviseli a díszletet. Klingsor világa ebben a koncepcióban nem különbözik a Grál-birodalomtól, éppúgy felcserélhetők, mint ahogy Kundry is mindkét világban megjelenik. Lehnhoff eltörli a keresztény vallásra történő utalásokat, a Grál-lovagok valamelyik keleti vallás és birodalom megtestesítői. De mivel a szöveg Nagypéntekre utal, talán azt is el kell hinnünk, hogy Nagypéntek a keleti vallásokban is megjelenik. A legmeglepőbb a finálé: Parsifal nem lesz a Grál-lovagok vezére, hanem Kundryval együtt elhagyja a Grál birodalmát. Nem világos, hová mennek, és milyen kapcsolatuk lesz, de azon a vasúti sínpáron távoznak, amely esetleg az Auschwitzba vezető vonatokra utal. Távol-Keleten vagyunk vagy náci Németországban? Vagy talán még ezek is felcserélhetők lennének? A kritikusok nagy része – habár nem mindegyike – kedvezően fogadta a rendezői koncepciót. Én inkább a kiváló énekesi teljesítmények miatt voltam hálás.
Kőry Ágnes
(Fotók: ENO - Richard Hubert Smith)
Kapcsolódó cikkek:
Recapitulatio (Parsifal a Wagner-napokon, 2009)
Repertoárszemle IV. (Parsifal az Operaházban, 2007)
Túl a szerelmen (Parsifal a Wagner-napokon, 2006)