Győznek a rosszfiúk?
Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – a Bécsi Állami Operaház vendégjátéka a Művészetek Palotájában, 2009. április 5.
2009-04-10
Lehet-e elegánsabb gesztussal befejezni a Tavaszi Fesztivált, mint a Bécsi Állami Operaház vendégjátékával? A Staatsoper fogalom, még ha nem is világsztárokkal megtűzdelt produkciót hoz magával, s még ha három évvel ezelőtti Figaro-vendégjátékukhoz hasonlóan ezúttal is „csak” koncertszerű előadással lepett meg minket.
A „csak” koncertszerű előadás ráadásul kevésbé működőképes, mint a Figaro házassága esetében volt. Mivel szó sincs semmiféle rendezésről, félszcenírról, sőt még megideologizált rendezésmentességről sem, a látottakra nem érdemes sok szót vesztegetni – ám annyit mégis kénytelen vagyok leírni: ha Elvira, majd Leporello balra szörnyülködik a kormányzó érkezése miatt, akkor elég furcsán fest, ha ezután a szobor jobbról érkezik meg. S ha már kőszobor: a Figaro házassága esetében nem merült, nem merülhetett fel a probléma, hogy mit lehet kezdeni egy ilyesfajta „játszunk is meg nem is”-előadásban a színpadi halállal. Teljesen koncertszerű előadáson ez nem gond: az énekes összecsukja a kottáját, és helyet foglal. Esetünkben a kormányzót alakító énekes lehajtott fejjel ácsorgott, majd Don Giovannival és Leporellóval egyetemben angolosan távozott még mindig a földet bámulva. Suta megoldás, de tény, hogy magam sem tudnék jobbat – az ilyesfajta megoldhatatlan problémák mutatják, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben az opera mégiscsak színpadi műfaj.
Ám ez a produkció vállaltan és mindenekelőtt a zenében és a zenéért jött létre – milyen volt hát a zenei megvalósítás? A középpontban természetesen a Bécsi Állami Operaház Zenekara állt. Három éve szinte fejbe kólintott az első találkozás azzal a hasonlíthatatlan kultúrával, az együttes játék kifinomultságával és a semmivel sem összetéveszthető fényes-arany hangszínnel, ami egyedülállóvá teszi ezt a zenekart – most, ha nem is ért meglepetésként, de még mindig lenyűgözött mindaz, amit hallottam. Eltérés a korábbiakhoz képest, hogy ezúttal nem nagy stílusismerettel rendelkező, biztos kézzel irányító mesterember, hanem nagy karmesteregyéniség állt az együttes élén Fischer Ádám személyében, s ez más nagyságrendbe helyezte a karmesteri-zenekari produkciót. Ez az előadás talán minden eddiginél jobban mutatta, hogy Fischer mennyire személyes kisugárzásával, a pillanatnyi intuíció hatása alatt irányítja együtteseit – a produkció ugyanis egyáltalán nem keltette az alapos bepróbáltság benyomását, s mégis nagyszerű volt. Ha időnként bizonytalanság támadt is szólisták és zenekar között egy-egy tempót illetően, a dirigens egyetlen határozott mozdulattal rendet tudott tenni, s aztán a lehető legmagasabb hőfokon folytatódott a muzsikálás – az ilyesfajta döccenőket csak a hideg fejjel való koncentráció jegyeztette fel a figyelmes hallgatóval, az élményt egy pillanatra sem zavarták e momentumok. Ami pedig karmester és zenekar együttműködésének lényegét illeti: a bécsiek saját hagyományaikhoz ragaszkodó alapállása egyfelől, Fischer alkalmazkodókészséget ki nem záró autoritása másfelől nem csupán élőnek mutatta a sokak által már eltemetett bécsi Mozart-stílust, de ami ennél több: korszerűnek, inspiratívnak is – nem a historikus irányzat által meghaladott zárványnak, hanem azzal egyenrangú, jóllehet konzervatív alternatívának.
A korábbiakkal ellentétben ezúttal egy énekes-világsztárt is prezentált Bécs Ildebrando D’Arcangelo személyében. Alakítása ellentmondásos volt, noha – ezt nem árt előre leszögezni – méltán aratott nagy sikert. D’Arcangelo nem hangnagybirtokos, ha ezalatt a matéria decibelekben mérhető oldalát értjük; egy-egy egészségesebb zenekari tutti olykor jelentősen elhalványította éneklését (ellentétben kollégáival). Amit azonban hangjával csinál, az igen meggyőző: könnyedén, mélységeket és magasságokat egyaránt biztosan abszolválva teljesíti a szerepet sötétszínű basszusán. Hódító megjelenése is szinte predesztinálja a szerepre – s mégis, ha maximalisták vagyunk, alakítása hagyott némi hiányérzetet. D’Arcangelo jóképű és tehetséges, de személyiségében van valami elidegeníthetetlen plebejus vonás; a nemesség, a lovagság szinte teljesen hiányzik belőle – éppen ez teszi őt nagyszerű Figaróvá, s emiatt érzem úgy, hogy az ő valódi szerepe ebben a darabban Leporello.
Persze minden viszonylagos: ha olyan karakteres megjelenésű és hangú Leporello áll rendelkezésre, mint amilyen Wolfgang Bankl, egyértelmű, hogy D’Arcangelo csak Don Giovanni lehet – az egyes szerepek kiosztása nemcsak önmagában, de a teljes szereposztás viszonyrendszerében is értékelendő. Bankl sokkal jobb benyomást tett rám most, mint korábbi Figarója alkalmával: hanganyaga most egységesebbnek, vonzóbbnak tűnt – meglehet, a kényes magasságokat elkerülő szólam is jobban illik az énekeshez. Ám ezúttal megvolt benne az a humor is, amit olyannyira hiányoltam Bankl Figarójából: ez a Leporello, meglehet, nem volt kedélyeskedő fickó, de életbölcsessége szarkazmussal párosult.
Saimir Pirgu énekelte Don Ottaviót – szép hang, kulturált éneklés, engem azonban nem győzött meg. Úgy éreztem, miközben nagyon is próbált stílusos maradni, nemigen találta a kulcsot a szerep lényegéhez: nem tudatosította, vagy ha igen, nem tudta megvalósítani, hogy Ottavio nem lírai önkifejezésének hősiessé stilizálása által, hanem éppen e líraiság kiteljesedésében váljon méltó partnerévé Donna Annának. A Dalla sua pace Pirgu előadásában túldimenzionált volt, elsősorban ami a hangerőt illeti, s ez végzetesen félrevitte az egész szerepértelmezést – még akkor is, ha a későbbiek folyamán hallott teljesítmény nyomán enyhült is valamicskét az ária kiváltotta indulatunk.
Masettóként Nagy Zoltán mutatkozott be – hangjából sajnos nagyon kevés jutott el a harmadik emelet bal oldalára, ám az a kevés szépszínű, ígéretes hanganyagról tett tanúbizonyságot.
Dan Paul Dumitrescu basszusát sem hangszínében, sem vivőerejében nem éreztem elégnek a kulcsfontosságú Komtur-szerephez.
A három hölgy teljesítménye egységesebb volt, mint a férficsapaté (akiknél a mérleg nyelve egyértelműen a rosszfiúk irányába lengett ki) – s az egységesség szerencsére a pozitív oldal felé tendált. Annak ellenére, hogy a Donna Elvirát éneklő Aga Mikolaj kifejezetten gyengén kezdett: első áriája semmilyen tekintetben sem sikerült, hangilag és kifejezésben egyaránt gyenge volt – harmadik áriája viszont az este egyik csúcspontjának bizonyult, mély átéléssel, meggyőző technikai tudással emelkedett fel a megnyugvás és az erkölcsi bizonyosság utolsó fokozatára, ahonnan már a kísértés veszélye nélkül próbálhatja meg utoljára jó útra téríteni Don Giovannit. (Az ária keltette pozitív benyomás nagyban múlott a Fischer Ádám diktálta kimért tempón is, ami üdítően hatott Spinosi előző napi rohanása után.)
Krassimira Stoyanovát eddigi konzerv-élményeim alapján kiváló technikai felkészültségű, de kevéssé lírai alkatú énekesnőnek ismertem meg – DVD-n látott Desdemonája nagyszerűen el volt énekelve, de adós maradt a szerep lényegével: az átszellemültséggel. Ebből a szempontból Donna Anna sokkal szerencsésebb választás volt Stoyanova számára: a harcias, olykor hisztérikus Donna Anna megformálásakor jól kamatoztathatta drámai vénáját (mindez persze nem zárta ki, hogy a megfelelő pontokon kellően ellágyuljon), technikai tudása pedig győzte a hanggyilkos szólamot – kivéve talán a Non mi dir-ária utolsó néhány hangjában észlelt árnyalatnyi bizonytalanságot.
Alexandra Reinprecht Zerlináját adekvátabbnak éreztem, mint korábbi Susannáját: szolid, biztos énektudásával, kellemes hanganyagával és bájos egyéniségével korábban sem volt bajom, ám úgy éreztem, nem tud fölnőni Susanna nagyságrendjéhez – Zerlina egyszerűbb karakterét azonban jóval teljesebben tudta elénk állítani, kellő bájjal, kellő fűszerességgel, talán a kelleténél egy kicsit kevesebb erotikával.
Mérleg? Minden hangsúlyeltolódás ellenére tapasztalataink nagyon hasonlóak, mint a Bécsi Opera három évvel ezelőtti vendégjátékakor: együttesen jól működő, ha nem minden ponton teljesen kielégítő szereposztás és lenyűgöző zenekari teljesítmény – összességében olyan színvonal, ami meglehet, Bécsben nem számít kiemelkedőnek, de számunkra nagyon is tanulságos, mert minden ízében egy szerves operakultúra lenyomata.