Kabáthoz a gombot - gombhoz a kabátot?

Erkel Ferenc: Bánk bán - A Gyulai Várszínház és a Debreceni Csokonai Színház közös bemutatója, Gyula, 2008. július 17.
2008-07-25

 

Világos, hogy előbb-utóbb - és legkésőbb a 2010-ben esedékes Erkel-évig – be kellett következnie az eredeti Bánk bán rehabilitációjának. Lemezen persze létezik már 15 éve – valami hasonló, mert ott sem tértek vissza egészen az eredetihez, és ami a szöveget illeti, most a gyulai produkció sem minden ponton – egyébként el nem ítélhető módon, a klasszikusokhoz (bordal, románc, nagyária) nem nyúltak. Azonban zeneileg - húzásokkal bár -, de az eredetit hallottuk.

 

De ez még kevés: az opera színpadi műfaj, és itt derül ki, hogy a szekrényben pihenő kabátunkhoz bizony meg kellett keresni a megfelelő gombot – vagy megvárni, míg előkerül, és most megvan: a rendező.
Vidnyánszky Attila nem kevesebbet tett, mint operát rendezett a Bánk bánból. Opera-operát. Nem melldöngetős magyarkodást, nem is történelmi tablót és múzeumot, hanem élő, lélegző előadást, melyben a szereplők jellemmel rendelkező, küzdő és elbukó hús-vér figurák, amilyennek egy színházban lenniük kell(ene).

 

A megoldás valahol ott keresendő, hogy Bánk nem valami emberfeletti hős, aki kivont szablyával vagy lángpallossal lobog végig a darabon (néha az öklét rázó Peturral karöltve), hogy a végén betöltse sorsát, hanem olyan tragikus hős, aki maga sem makulátlan, urambocsá’, maga is hibás sorsának ilyetén alakulásában, miközben Otellóéhoz hasonlóan mély lelki utat jár be a darab folyamán. Esendő, nagyon emberi, hogy azt ne mondjam, szánandó figura, akinek nincs előre megírva a sorsa, a szemünk előtt alakítja és szenvedi el.
Ennek megmutatásához bátorság kell, és csak úgy van értelme, ha a körülötte mozgó szereplők is életre kelnek, lemásznak a történelemkönyv lapjairól, ahogyan ez minden „rendes” operában történni szokott, elvégre kit érdekel Nabucco történeti személyisége, amikor Abigéllel vívja (szó)csatáit? Lehetne sorolni a példákat sokáig, de a lényeg, hogy Bánk bánnak hagyományosan kevesebbet engednek meg, mint a többi operahősnek, pedig ő is éppúgy szerelmes, mint egy Rodolphe, Cavaradossi vagy Lenszkij, és éppúgy féltékeny, mint Otello vagy Canio. Ilyennek írta meg Katona, de ilyennek Erkel is – eredetileg. Az átdolgozás, de sokkal inkább a különféle színrevitelek elvitték a józan-higgadt-bölcs hazafi irányába, aki mellesleg egy picit azért haragszik a gaz meránira a neje elcsábításáért.

 

Érdemes megállni egy pillanatra Katonánál, mert a nyilvánvaló átalakítások ellenére is sokat átvesz tőle Erkel, illetve Egressy.

 

Így hozza színre először főhősét Katona. Nem egy héroszt sugall, inkább olyan embert, aki indulatos és nagyon is tisztában van gyengeségeivel. Amikor Petur kimondja a jelszót (Melinda!), összeáll a kép: célzások a levelében és most a név… Bánk mélyen megrendül, és őszinte monológban foglalja össze érzéseit, amit az operában románcként találunk meg.

 

BÁNK (elkiáltja magát).
        Melinda!? (Sok ideig nem tudja magát szóra venni)
                        Az - Melinda - Jelszavok!
        Melinda szép, mocsoktalan neve
        Ma szemfedélűl szolgál egy setétben
        Ólálkodó csoport között! - Titoknak
        Lett zára a Melinda szabad neve!

 

És ha ez nem lenne elég, a térdelő Ottónak Bánkot idézi:

 

        „Ő mondta ezt, ámító! és bizony
        Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda.”

Úgy védekezik, ahogyan tud tehát, nincs kétségünk, hogy erőszak nélkül nem érhet el nála semmit a herceg. Azonban Bánknak vannak kétségei, mert a legrosszabb pillanatban érkezik meglesni őket (Biberach jól időzít), véletlenül sem a neki szóló vallomást hallja, mindössze a Melinda előtt térdelő Ottót látja, és zaklatottságában ahelyett, hogy berontana, és számon kérne, távozik, és tovább emészti magát. (Csak a párhuzam kedvéért: Otello sem kérdez soha, csak vádol.) Ez tehát a második tragikus vétsége: lehetősége lett volna megmenteni a feleségét, a házasságát, önmagát – és elmulasztotta. Mondjuk ki: féltékenységből. (Az első hibát akkor követte el – akaratlanul –, amikor az udvarba hozta asszonyát, ezt később ő is belátja, de Melinda maga is szemére olvassa majd.)

 

Melinda nem teljesen védtelen tehát, a jelen rendezés még egy fegyvert ad a kezébe: a gyermeket. A kisfiú ugyanis szinte végig jelen van, az első felvonásban, Gertrúd estélye alatt végig pesztrálja őt valaki, és amikor Melinda szabadulni akar Ottótól, mintegy védőpajzsul használja a kicsit - és ez is szimbolikus: éppen Biberachtól veszi át a fiát.
Biberachtól, aki (ha már annyit emlegettük az Otellót) meglehetősen jagói figura, állandóan leskelődik és intrikál, és a most visszakapott duettben kiteljesedhet: Bánkkal énekelt kettőse meglehetősen hasonlít az Otello bosszúkettősére. (Emlékezzünk: a Nádasdy-átiratban bánunk döngő léptekkel érkezik számon kérni Petur bánt a leveléről, majd hazafias duettben törnek ki mindketten. Itt Bánk azt fejtegeti Biberachnak, hogy miképpen fogja kardélre hányni Ottót, még ha ezért fejét is veszik később.)

  

  

Petur egyébként is érdekes figura: Katonánál inkább hőbörgő nemes, mintsem hazafi, megszólalásaiból az derül ki, hogy saját egzisztenciája, mellőzése zavarja jobban, nem az ország nyomora. Hozzá képest ellenpontot képeznek Simon és Mikhál bánok, Melinda testvérei, akik szintén külföldiek (bojóthiak, vagyis spanyolok), ők is idegenek, így a merániakkal szemben azt is mutatják, hogy nem lehetetlen a békés együttélés, ha mindkét fél akarja. Katona drámája tehát sokszínűbb, mint amennyit az operaszínpad elbírna: ennyi szereplő (Izidórát még nem is említettük!) és a sokszálú cselekmény agyonnyomná az operát, így némely szereplők eltűnnek Egressy keze nyomán, és Petur is átalakul, mert egymagának kell képviselnie a békétleneket, azonban sok teret nem kap ehhez sem. Kevesellhették ezt Nádasdyék, ezért írtak (át) neki még egy duettet, hogy hangsúlyosabb legyen a hazafias vonal, holott ki van ez dolgozva szépen, ha figyelünk: „Rajtad kell előbb segítenem.” – így Bánk, amikor kissé lecsillapodott, amikor a racionalitás győz az ösztönök fölött, amikor az államférfi kerekedik a férj főlé – átmenetileg. Itt már érthető, miért nem vitte el az udvarból a családját azonnal. Hibázott, már mondtuk, de ha elfut, hogy a magánszféráját mentse, akkor pedig kötelességét hanyagolja el, és nem tölti be nádori tisztségét - nyilvánvalóan ezt sem teheti, ebben is áll személyes tragédiája.

  

BÁNK
        Szedd rendbe, lélek, magadat és szakaszd
        Szét mindazon tündéri láncokat,
        Melyekkel a királyi székhez és
        A hitvesedhez, gyermekidhez, oly
        Igen keményen meg valál kötözve!
        Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor, a-
        Midőn az alkotó szavára a
        Reszketve engedő chaos magából
        Kibocsátja. - Két fátyolt szakasztok el:
        Hazámról és becsületemről. A
        Bocsánatot hörgés közt is mosolygom,
        Ha ölettetésem ezekért lészen! - Egy
        Mennykőcsapás ugyan letépheti
        Rólam halandóságom köntösét: de
        Jóhíremet ki nem törölheti.

  

Egy ember áll előttünk, akit a sors egy halandó erejét meghaladó próbák elé állít, és aki ezért szükségszerűen elbukik.
A továbbiakban nem elemezzük végig a drámát, már csak azért sem, mert a történetben is jelentős eltéréseket találunk, elég Melinda halálának körülményeire gondolni. Másrészt nem is feladatunk, nézzük inkább, hogy a hosszú idő után először eredetiben felhangzó Erkel-operát milyen színrevitelben láthatta a közönség a Gyulai Várszínház Tószínpadán, illetve láthatja a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon augusztus 19-én, valamint szeptembertől a Debreceni Csokonai Színház műsorán.
A fenti összevetéseket azért tettük, mert látnunk kell, hogy Bánk bán jellemének része a szerelmes férfi is, miként ezt Vidnyánszky Attila rendezése is mutatja – Erkel szándékaihoz híven.

  

Mindenekelőtt Bánk és Melinda jelenete: ennyire tömény és expresszív talán még sosem volt. A szemünk előtt hullik darabjaira egy házasság, úgy, hogy azt is látjuk, a két ember között igazi férfi-nő kapcsolat is volt, sőt ahogy egyetlen korábban általam látott rendezésben sem mutatták meg: szexuális kapcsolat is. Torokszorító, ahogyan Melinda öleli a férjét a duett elején, de az egyre-másra kibontakozik az ölelésből, lefejti magáról a nő karjait – önmagával is küzdve és egyre lassabban, nehezebben, de azért elszántan. Ebben az egy mozdulatsorban benne volna minden: Bánk kétségbeesése, sértettsége, küzdelme, ahogyan éppen azt löki el magától, aki a legtöbbet jelenti-jelentette számára - és éppen ezért: elveszítette, elrabolták tőle, amiről nem Melinda tehet, mégis ő bűnhődik, mert ő az, akire nem tud már ránézni sem a férje. Nem tart ez örökké, de hosszú és jelentőségteljes pillanatokig, amikor szinte beszámíthatatlan, és elköveti harmadik és legsúlyosabb tragikus vétségét, amely Melinda vesztét is okozza: megátkozza a gyermeküket. Miután kimondta, megbánja, de későn: Melindát elveszítette örökre. A sokktól aztán magához tér, és próbálja a mindinkább eszét vesztő nőt magához téríteni, de hiába.

  

Előbb a gyermeke felé indul – és megint egy sokatmondó megoldás: leguggol a fiúval szemben, majd az „Ölj meg engemet, Bánk…”-ária legelső hangjára felemeli a gyereket, de nem öleli át, csak tartja kinyújtott karral, mint egy bábut, nézi egy pillanatig, végül fél kézzel leteszi, de maga mögé, mert rá sem tud nézni. Ezután következik a fent említett jelenet az ária zenekari részlete alatt, Melinda ölelésével, de Bánk ebből kibontakozik. Amíg Melinda énekel, ő fogja a kardját, és mintegy önkívületben azt próbálja el a levegőben, hogyan fogja Ottót megölni, közben mellette a kis Soma is előveszi saját játék kardját, és az apját utánozza, azt hiszi, mindez játék - Bánk ezt nem is látja.

  

Végül a legutolsó és már prózában felhangzó „Ölj meg engem…” felszólítására fordul ismét az asszony felé: „Hol van, hol szép homlokod liliom virága? Hol a fénylő erény, fejed koronája?” – már Melindának énekli, de még itt sem néz rá, csak a háta mögött állva érinti a homlokát és még valamit: a ruhája gallérját. Ez is sokatmondó ruhadarab. Széles, fehér, csipke körgallér, amit jól láthatóan elszakítottak, kétséget sem hagyva az erőszak ténye felől – ennyire nyilvánvalóan ezt sem szokták ábrázolni. Nos, Bánk ezt a gallért próbálja helyére illeszteni egy önkéntelen mozdulattal, mintha csak megnemtörténtté lehetne tenni mindent, ha a gallér a helyére kerül. Nem sikerül ez sem, és a házasság megmentése sem, pedig a búcsúzkodás ennek jegyében zajlik, de már mindketten érzik, hogy örökre búcsúznak.

  

  

Kulcsjelenete ez a darabnak, és egyúttal a rendezésnek is egyik csúcspontja - ezért tárgyaltuk ilyen részletesen. A rendezés minden elemét és a szimbolikáját nem vehetjük végig, ám a Gertrúd-jelenet két hangsúlyos mozzanatára azért felhívnám a figyelmet. Az indulatos vita hevében a királyné egy pillanatra azt hiszi, Bánk rátámad, mert köpenyét lendítve közelít felé, de Bánk mindössze betakarja a trónon ülő Gertrúdot. Azonban ezzel a mozdulattal megnyugtatja a nőt, aki a továbbiakban már nem tart attól, hogy a bán ellene fordul…
A másik merész megoldás Ottó érkezése („Mi baj, néném, az Istenért!”). Itt Ottó a felső szinten jelenik meg, Bánk számára elérhetetlen magasságban, de ahogy meglátja őt, a bán legszívesebben azonnal leszúrná, de egy emelet választja el őket. Ekkor Bánk mint verembe esett vadállat rohangál és ugrál(!), hátha eléri mégis a herceget, aki fölényes helyzetében még szórakozik is rajta. Kívülről nézve ez komikus, miközben nagyon tragikus is – és a rendező meri így mutatni a címszereplőt: egy meglett férfiember, aki ilyen nevetségesen viselkedik végső elkeseredésében.

  

BÁNK
    Ah! kölyök! hogy e dühösség
    mely cikáz ezen kebelben
    Százezer mértékben dúljon
    Aljas, becstelen szivedben!
    Átkozott a lég, amelyet szívsz, 
    Átkozott a föld, ahol te születtél, 
    Átkozott nemzetséged, átkozott!

  

És ez is lesz a végső lökés: a rátámadó Gertrúdot most már habozás nélkül megöli. 

  

  

Hosszan lehetne még elemezni a darabot, csakúgy, mint a rendezést, hiszen mindkettő sok rétegű és igényli a végiggondolást, de ez egyrészt szétfeszítené ezen írás kereteit, másrészt pedig új rendezésről van szó, eddig mindössze egy előadás közönségének volt szerencséje látni, így ebből a megfontolásból sem árulnám el az összes meglepetést.

  

Augusztus 19-én tehát a budapesti közönség is találkozhat az eredeti Bánk bán méltó előadásával, és bátran lehet arra készülni, hogy egy új, eddig ismeretlen darabot látnak, mert Vidnyánszky Attila Katonát, Erkelt és Bánk bánt rendezett – ennél többet, nagyobbat nem tudok mondani. Látni kell.

 

 

Ádám Tünde

 

 

 

(Előadásfotók: Gyulai Várszínház - Kiss Zoltán)

 

(Az idézeteket Katona József Bánk bán című drámájából vettük, az utolsó részlet kivételével, amely Egressy Béni librettójából való.)

Vissza az előző oldalra