Moldován Stefánia születésnapjára

 

A lexikonok különbözőképpen adják születésének pontos dátumát: hol 1929-et, hol 1931-et olvashatunk. De akár kerek az évforduló a mai, akár nem, annyi bizonyos, hogy augusztus 24. a magyar operakultúra egyik legfényesebb csillagának születésnapja. Moldován Stefánia az erdélyi Sajóudvarhelyen született: e pici faluban töltött gyermekkorára később nagy szeretettel emlékezett vissza. A család 1944-ben költözött át Magyarországra, ahol folytatódhattak a már Erdélyben megkezdett zenei tanulmányok. Mint a művésznő egy nyilatkozatában elmesélte, egész kiskorától kezdve folyamatosan énekelt, és szépen zongorázott is – az utóbbi tárgyból akart felvételizni egy zeneiskolába, ám egy véletlen folytán (a portás rossz emeletre küldte) énekesnek vették fel: miután a felvételi bizottság hosszasan skáláztatta, a fiatal lány naivan kérdezte meg: „Tessék mondani, zongorafelvételin nem kell zongorázni?” A félreértés tisztázódott, és így megkezdődhettek Moldován Stefánia professzionális énektanulmányai, elsőként dr. László Géza növedékeként, melyeket később, 1948 és 1953 között Sipos Jenőnél folytatott a Zeneakadémián.

Az ez idő tájt hatalmas állandó társulatot foglalkoztató Operaházba nem vezetett egyenes út – 1951-ben ösztöndíjas énekesként szerződtette Tóth Aladár, ám az ösztöndíjat az állam rövidesen megszüntette, így a művésznő az énekkar tagja lett. Nem sokáig: 1954-ben Vaszy Viktor egy előéneklés nyomán a Szegedi Nemzeti Színház operatársulatához szerződtette szólistaként. Noha Tóth Aladár óva intette az átszerződéstől („Itt még szólamvezető is lehet” – mondta állítólag), később, egy szegedi Don Giovannit követően mégis kénytelen volt elismerni: Vaszy Viktornak volt igaza – Moldován Stefánia valóban szólistának termett.

Szegeden a Bohémélet Mimijével debütált, melyet a következő hét évad során újabb és újabb főszerepek követtek. Noha később, Budapesten elsősorban Verdi és Puccini műveiben foglalkoztatták, a szegedi évek során számos német szerepet is megformált, köztük A bolygó hollandi Sentáját, a Fidelio Leonóráját, vagy a Budapesten akkor már évtizedek óta nem játszott Weber-opera, A bűvös vadász Agátáját. Az utóbbi produkció hírneve bőven túllépte a „vidéki város” határait, részleteit a Magyar Rádió is rögzítette az akkori szegedi énekesgárdával – ilyesmire nem sokszor került sor azokban az években.

Weber: A bűvös vadász – Agáta áriája, I. felvonás
Weber: A bűvös vadász – Agáta áriája, III. felvonás

Többször előfordult viszont, hogy egy rég nem játszott opera sikeres szegedi bemutatója adott ösztönzést az Operaháznak, hogy itt is bemutassák a művet. Így volt ez a Manon Lescaut esetében, melyet a negyvenes évek eleje óta nem tűztek műsorra Budapesten, Vaszy Viktor azonban Moldován Stefánia és Szabó Miklós főszereplésével bemutatta a darabot. Az ottani hatalmas siker után csakhamar Budapesten is megtalálta a szerep: a legendás, 1961-es felújítás második szereposztásában eredetileg Ilosfalvy Róbert partnereként énekelt. A kritikák nagyon elismerően írtak az ekkor már az Operaház szólistájaként színpadra lépő művészről: „Méltán aratott sikert Moldován Stefánia sajátos légkörű, finom Manon-portréja, a gondos felkészülés s a szerep megoldásának színvonala is méltó Gardelli előadásához. Az utolsó felvonás szenvedő, tragikus Puccini-hősnőjét sallangtalan, megindító egyszerűséggel, ihletett sugárzó művészettel állítja elénk” – írta Kovács János a Magyar Nemzet hasábjain. „A felfogás jogosultságát… [nem] lehet vitatni – írja ugyanezen előadás kapcsán Abody Béla a Muzsikában, a másik Manonéhoz, Házy Erzsébetéhez hasonlítva az alakítást. – Nem csak azért, mert végeredményében ez a hagyományos felfogás, hanem azért sem, mert szép színű, szárnyaló hang, mértéktartó színpadi mozgás, biztos muzikalitás fogadtatja el.”

Puccini: Manon Lescaut – Ékszerária

Az operaházi debütálásra azonban nem Manonként, hanem két évvel korábban a Fidelio Leonórájaként került sor – beugrással. Moldován Stefánia számára ez különleges pillanat: 1947-ben, első operalátogatásakor a Don Carlost látta Székely Mihállyal, Simándy Józseffel és Ferencsik Jánossal – akkori nagy álma, hogy bárcsak együttműködhetne e nagyszerű művészekkel, most, 1959-ben egy beugrásnak köszönhetően teljesült. Ezen a Fidelión ugyanis ismét Ferencsik dirigált, Simándy énekelte Florestant, Székely Mihály pedig Roccót. Próbára alig volt idő, s jelmezt sem találtak a megfelelő méretben: Wargha Lívia jóval szűkebb nadrágja a második felvonás egy pillanatában bizony elszakadt… Székely Mihály nevetése feloldotta az addig talán feszültebb hangulatot. (Később egy izgalmas külföldi felkérése is kapcsolódik majd a Fidelióhoz: Genovában Melles Károly karmester meghívására az 1805-ös első változat címszerepében lépett fel.) A beugrás sikere után Moldován Stefánia hosszú ingázásba kezdett: két évig vendégként énekelt az Operában, majd a budapesti szerződés után is rendszeresen járt Szegedre. Mindkét város joggal lehet rá büszke.

Beethoven: Fidelio – Leonóra áriája

Az Operaházban tagként huszonöt éven át, egészen 1986-os nyugdíjba vonulásáig énekelt. Szerepköre, mint már említettük, elsősorban Verdi és Puccini lírai és drámai szopránszerepeire terjedt ki – énekelte A trubadúr és A végzet hatalma Leonóráját, Valéry Violettát, Desdemonát, a Don Carlos Erzsébetét. Utóbbi két szerepének elsősorban líraiságát emelik ki a kritikák: „Moldován Stefánia az előadás lírai csúcspontja, desdemonai tisztaságú lelket lehel Valois Erzsébet alakjába, éneke tiszta és bársonyos, sokszínű és poétikus” – írja az 1969-es Don Carlos-felújítás után Gergely Pál a Tükörben.

Verdi: Don Carlos – Erzsébet áriája, I. felvonás

De nem csak a kiemelt előadások, a premierek hoztak csillagos órákat: egy „hétköznapi” Otello-előadás is elragadtatott szavakat csalt ki a Film, Színház, Muzsika kritikusából: „A Simándy–Moldován összjátékban (és különjátékban is!) akkor is érezni lehetett a másik jelenlétét, ha csak Otello, vagy csak Desdemona volt a színpadon… így volt a Fűzfadalban, s az Ave Mariában is, amelynek hangjainál szinte tapinthatóan jelen volt a mór sötétbronz arca is. (Moldován Stefánia négy év után most énekelte újra a szerepet. Ha egy dalszínház ilyen Desdemonával büszkélkedhetik, miért rejti el négy esztendőre?)”
A beugrások is tovább kísérték Moldován Stefánia pályáját: előfordult, hogy három nap alatt három különböző Leonórát énekelt lemondások, megbetegedések következtében. De a nyolcvanas évek elején is akadt példa arra, hogy egy délelőtti Trubadúr-előadásba ugrott be – Abody Béla így értékelte a látottakat és hallottakat: „Művészeten kívüli szempontot választottam. Délelőtti előadás egyik legnehezebb szerepébe beugrani, a tercett végén a deszt pompásan megfújni (amitől külföldi világsztárok este is ódzkodnak) – azt hiszem, elég ok, hogy Moldován Stefánia annyi tapsot kapott, és mert nemes eszközökkel, erő és gyöngédség költői adagolásával töltött életet szerepébe.”

Verdi: A trubadúr – Leonóra áriája, I. felvonás
Verdi: A trubadúr – Leonóra áriája és Miserere, IV. felvonás (km.: Pálos Imre)

Puccini hősnői közül nem kevesebb, mint tizenkettőt szólaltatott meg Moldován Stefánia – az olyan főszerepek mellett, mint Mimi, Manon, Pillangó, vagy a sokak által bukásra ítélt, ám mégis sikerre vitt Minnie A Nyugat lányában, olyan karakterszerepeket is, mint a Gianni Schicchi Nellája és Ciescája, illetve A köpeny Szarka nénije. A pálya vége felé amúgy is sűrűsödtek repertoárján a kisebb karakterszerepek: Coigny grófné volt az André Chénier-ben, s több rendezésben is megformálta a Háry János császárnéját. Azonban egészen visszavonulásáig énekelte főszerepeit is.

Puccini: Tosca – Tosca imája

Huszonöt éves operaházi jubileumán egyik legkedvesebb szerepét, Melindát alakította – azt a szerepet, melyet több mint száz alkalommal énekelt, s melyből teljes rádiófelvétele is készült a legendás Bánk, Simándy József oldalán. Noha az évtizedek alatt változott felfogásunk arról, milyen formában is érdemes játszani Erkel operáját, s ma már megkérdőjelezzük azt a műalakot, melyet e legendás énekesek megszólaltattak (éppen Melinda szerepének megcsonkítása, a koloratúrák kíméletlen kihúzása hangzik ma nagyon fájón), mindez nem kérdőjelezheti meg e szerepformálások klasszikus értékét. Azt a nem felszínesen és hőzöngve magyarkodó, hanem mélyen és lényegében magyar gyökerű alakítást, amit az örmény származását büszkén vállaló Moldován Stefánia nyújtott Melindaként – nem csak az énekes-színészi szakma nagyszerű megnyilvánulásaként, de az európaiságtól elválaszthatatlan magyarságból is példát mutatva.

Mint Fodor Géza esszé-kritikájában olvashatjuk, „…a 25 év kevesebbet mond a kelleténél, a művésznő immár 30 éve birtokolja a szerepet. Mégpedig a szó legszorosabb értelmében: a szerep teljesen és tökéletesen a sajátja, olyan fokon, amilyennek ritkán lehetünk tanúi, a vérévé vált, a művész »együtt lélegzik« a szólammal, a szólamban rejlő emberrel… Moldován Stefánia számára Melinda nem az internacionális operairodalom egyik alakja, hanem anyanyelvi megnyilatkozás. Sohasem érzékeltem ilyen kézzelfoghatóan, hogy micsoda minőségi különbség, ha valaki még egy hozzávetőleg szerves kultúrába beleszületve és belenőve sajátít el egy művészi idiómát, vagy már annak széthullása után igyekszik megtanulni a »stílust«... Amit Moldován Stefánia tud erről az alakról, amit az emberi integritás póztalan méltóságáról és megsértésének jóvátehetetlenségéről, az erős és gyöngéd hitvesi, anyai érzelmekről árnyalatgazdagságban el tud mondani ezzel a szereppel, az ma egyedülálló helyet biztosít neki a Melindát alakító művészek között. Aligha lehetett volna ezt a jubileumot szerencsésebben és szebben megünnepelni.”

Erkel: Bánk bán – Melinda áriája
Erkel: Bánk bán – Bánk és Melinda kettőse (km.: Simándy József)

Az operaszínpadtól való visszavonulás után sem szűnt meg a művésznő aktivitása: sűrűn feltűnt koncerteken, televíziós műsorokban, sőt még prózai színházban is fellépett: Örkény Macskajátékában Cs. Bruckner Adelaida operaénekesnőt játszotta Mácsai Pál veszprémi rendezésében. Emellett közéleti szerepet is vállalt: a kisebbségi önkormányzati rendszer megalakítása után lakóhelyének, Budapest XIII. kerületének örmény kisebbségi képviselője lett. Angyalföld és Újlipótváros – ahol negyven éven át élt – díszpolgárává is választotta, de nem kerülték el az állami kitüntetések sem: Liszt-díjas, Érdemes Művész. A Magyar Állami Operaház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

A művésznő egészségének megromlása miatt az utóbbi időben visszavonultan él. A közönség azonban szeretettel emlékezik rá, s örömmel köszönti őt születésnapja alkalmából.


Farkas Ferenc: Azt álmodtam az éjjel… (km.: Palócz László)
Johann Strauss: A denevér – Óra-kettős (km.: Ilosfalvy Róbert)