Mozart kontra Beethoven – Évadkezdés az Operaházban
Wolfgang Amadeus Mozart: Figaro házassága – 2009. szeptember 10.
Ludwig van Beethoven: Fidelio – 2009. szeptember 16.
2009-09-21
Minden évben megfogadom, hogy ezt a Figarót (vagyis az Operaház 1999 óta műsoron lévő produkcióját Galgóczy Judit rendezésében) soha többé nem nézem meg. Fogadalmamat az elmúlt két év során többször is megszegtem, rendszerint új beállók kedvéért. S noha ezen alkalmakkor a szereplők között mindig akadt néhány, akik megéreztették, talán nem volna lehetetlen az Operaházban is létrehozni egy igazán jó Figaro-előadást, a produkció egészének reménytelenségén sajnos ők sem változtathattak. Bármennyire is kiváló grófné Fodor Beatrix, a bonyolult szerepet a maga teljességében megjelenítő Susanna Váradi Zita és Wierdl Eszter, a női szemeket evidensen magához vonzó Cherubino Mester Viktória és a figurának legalább a körvonalait felmutató Almaviva gróf Molnár Levente (hogy ezzel rövid leltárát adjam az elmúlt évadok pozitív tapasztalatainak) – alakításuk a semmibe vész, ha nincs megfelelő keret. Márpedig jelen rendezés nem egyéb, mint gegparádé, és az is meglehetősen szegényes kivitelben: jellemábrázolást vagy az egész előadás mondanivalóját meghatározó, átfogó koncepciót hiába várunk tőle. De ami ennél nagyobb probléma (elvégre nem egy hasonlóan gyenge rendezést feledtet olykor a zenei produkció): az elmúlt években szerzett tapasztalataim szerint egyetlen karmesternek sem sikerült a Figarót az őt megillető nagyságrenden megszólaltatnia – sőt, nem egy előadáson pusztán a darab összefogása is problémákba ütközött. Nem árt hangsúlyozni: nem másod-, harmad- vagy negyedvonalbeli dirigensekről van szó, hanem jó, sőt olykor kiváló karmesterekről, köztük olyanokról is, akik máskor, más körülmények között igen jó színvonalon tudják megjeleníteni a darabot. Ha tehát ez az operaházi Figaro esetében senkinek sem sikerült, úgy joggal gyanakodhatunk arra, hogy ezt a produkciót semmiféle vérátömlesztés nem hozhatja vissza az életbe.
A 126. évad nyitóelőadásaként a szokottnál jobban beharangozott Figaro sajnos ezt a feltételezést igazolta. Pedig a karmesteri pulpituson ezúttal igazán nagyformátumú maestro állt: Peskó Zoltán. Produkciójának értékelése előtt le kell szögezni, hogy az ő operaházi jelenléte tett, a művészeti vezetés zenei és szellemi igényességét tükrözi. Ám éppen Peskó művészi formátuma miatt méltóbb lett volna, ha operaházi debütálásként nem egy menthetetlenül lepusztult repertoárprodukciót bíznak rá, hanem egy teljes felújítást, vagy legalább egy az alapoktól végigpróbált új betanulást. Így ugyanis csak felemás eredmény születhetett, értékelhető részeredményekkel az egyik oldalon, hiányérzettel a másik oldalon. Míg a nyitány codájában szomorúan állapítottam meg, hogy a nehéz vonósfutamokat a jelek szerint már sosem lesz képes tisztességesen eljátszani a Magyar Állami Operaház Zenekara, addig az első felvonás vége felé örömmel tapasztaltam, hogy a zenekari hangzás kitisztult, s a vonósok egyszerre telten, tónusosan, tisztán szóltak, s ezt még az akusztikailag roppant előnytelen, félig lefedett zenekari árok sem tudta teljesen ellensúlyozni. A harmadik-negyedik felvonásban néhány pontatlan belépés és fúvósgikszer beárnyékolta ugyan az összképet, de végig megmaradt az a benyomásom, hogy hasonlóan kulturált Figaro-vezénylést még nem hallottam a Ház falai között – a formai építkezés, a jól megválasztott, koherens rendszert alkotó tempók, a széphangzás iránti, néha meg is valósuló igény mind-mind kellemes benyomásként értek. Ugyanakkor az is világos, hogy ezek részeredmények, s hogy a produkció nem lépett túl egy nagyszerű karmester által némileg feltupírozott repertoár-előadás nívóján. A zenekari játék minden kulturáltsága és stílusossága ellenére sem élt ezen az estén – vagyis összességében hiába vártuk azt az elementáris élményt, amit korabeli kritikák szerint Peskó huszonöt évvel ezelőtti Erkel színházi Figaro-vezénylése jelentett.
Rost Andrea grófnéja legalább olyan váratlan ajándéka volt az előadásnak, mint Peskó Zoltán vezénylése: az elmúlt évtizedben hazánkban rendre csak Gildaként és Violettaként fellépő énekesnő rövid időn belül másodszor mutatkozik be bécsi klasszikus szerepben az Operaházban – sikerrel. Egy szereplőn nem múlik olyan mértékben az előadás összhangja, mint a karmesteren, főképp egy minden ensemble-kultúrát nélkülöző produkcióban, így Rost megtehette, hogy más keretek között kiforrott alakítását hozza magával. Nemes, sötét színű hanganyaga, dallamformálása, a dinamikai árnyalatok minuciózus kidolgozása ünneppé avatták két áriáját: játékkultúrája jóvoltából a lehetőségekhez képest távol tartotta magát a színpadi szervezetlenségtől, és megmutatta, milyen is, ha a grófné ténylegesen megperzselődik Cherubinótól, vagy éppen azt, hogy a darab nagy részében nemes búskomorságba merülő karakterben voltaképp mennyi életöröm, vidámság, és (igen!) őszinte humor rejtőzik – hogy csak a számomra legemlékezetesebb momentumokat említsem.
Keszei Borit első alkalommal láthattam Susanna szerepében. Hangja mintha sötétebbé vált volna a korábbiakhoz képest, éneklésének könnyedsége és eleganciája azonban mit sem változott. Nem változott közvetlen, természetes színpadi jelenléte sem, szereplése így egyértelmű nyeresége az előadásnak. Hogy mindezen pozitívumok ellenére az énekesnő nem tudott teljes képet adni Susanna hihetetlenül komplex figurájáról, s hogy inkább megmaradt szubrettnek, mint az egész cselekményt mozgató szervező erőnek, annak oka jelen körülmények között kideríthetetlen: mivel ehhez nem sok inspirációt nyerhetett a produkció többi összetevőjéből, egyelőre kérdés marad, hogy benne rejlik-e Keszei Boriban egy igazi, nagyformátumú Susanna-alakítás.
Schöck Atala Cherubinója, akárcsak két éve, most is stílusos éneklésével és természetesen fiús viselkedésével nyűgözött le – méltán aratta produkciója az est egyik legnagyobb sikerét.
Kálmán Péter vokálisan is figyelemre méltó Figarója ragyogóan egyesíti magában az agyafúrtságot és a korlátoltságot, híven a figura karakteréhez.
A mérleg pozitív oldalához tartozik még az eleven színpadi jelenléttel és tiszta énekléssel kitűnő Rácz Rita Barbarinaként.
Busa Tamás azonban figurálisan sem megfelelő Almaviva gróf (karaktere sokkal jobban illik Figaróhoz, akit sokáig énekelt is az előadásban), hangjának jelenlegi állapotában pedig sajnos nem tud megbirkózni a szereppel, amit az áriájának csúcshangján bekövetkezett gikszer is emblematikusan jelzett.
Rácz István hatalmas hangján kontroll nélkül zengi végig Bartolo szólamát; partnere, a Marcellinát éneklő Sánta Jolán meg sem zenei, sem színészi eszközökkel nem tudja kiragadni a figurát a szürkeségből.
Rozsos István ellenben minden eszközt megragad, hogy immár a harmadik rendezésben megformált Basiliójára felhívja a figyelmet, ez azonban túlzásokhoz vezet: a színészi modorosságok persze fel sem tűnnek ebben az előadásban, a zenei pontosság ilyen mértékű szabadon kezelése azonban Mozartnál minden más zenénél nagyobb mértékben fájó.
Örvendetes, hogy az Operaház az eddigieknél nagyobb hangsúlyt helyezett évadnyitó előadásának reklámozására – még jobban örültünk volna azonban, ha nem ékszerekkel próbálja eltakarni, hogy itt bizony alapos ráncfelvarrásra van szükség.
A hat nappal későbbi Fidelio-előadás teljesen más síkon zajlott. Kovács János keze alatt a zenekar premier-színvonalon: koncentráltan, szép hangzással, összefogottan, minimális hibaszázalékkal játszotta már a nyitányt is, és teljesítményük csak fokozódott az este folyamán. Ez nem kis dolog olyan igényes partitúra esetében, mint a Fidelióé, s ha hozzávesszük, hogy a bécsi klasszika operái az elmúlt években rendre gyatra zenekari produkciókkal terhelten kerültek az Operaház közönsége elé, úgy még inkább értékelnünk kell, hogy a Fidelio itt és most így szólalt meg. Mindez arra utal, hogy a zenekari produkció már tavaly is kellően meg volt alapozva – még egy Kovács János-szintű karmester-egyéniség is csak így mutathatja meg tudása legjavát. Ilyen körülmények között újra vizsgálva Kovács eddig csak egyszer hallott Fidelio-vezénylését, azt most energikusabbnak, szárnyalóbbnak találtam a tavalyinál – a klasszikus arányok megtartása, a szélsőségektől való tartózkodás mellett is figyelemre méltó volt, hogy a dirigens keze alatt olykor szinte sistergett a muzsika, hogy a csúcspontok most valóban elrugaszkodtak a földtől, s hogy a kánonkvartett megformálása már az előadás elején is képes volt megállítani az időt. Úgy tűnik, ez a karmesteri megformálás mostanra érett be igazán.
Ahogy az egész produkció is. Tavaly szinte minden szereplőnél regisztrálnom kellett bizonyos fokú bizonytalanságot – noha az alakítások összességükben jók voltak, majd minden szerepet sikerült megfelelően kiosztani, úgy éreztem, nem mindenki nyújtja tudása legjavát, nem mindenki valósítja meg teljesen a magában és szerepében rejlő lehetőségeket. Ennek oka lehetett részben a szerepekkel való első találkozás, részben a sem gondolatilag, sem „közlekedésrendészetileg” nem könnyű rendezés fokozatos tanulása – a premierizgalom elmúltával azonban a produkció énekesei is legjobb arcukat mutatják. Különösen áll ez Rálik Szilviára: Leonórája sokat fejlődött tavaly óta, elsősorban ami a vokális megformálást illeti. Akkor úgy éreztem, a szólam jó színvonalú megszólaltatását kicsit csorbítja, hogy a szerephez mérten túl nagy hanganyagát nem tudja mindig kellően kordában tartani – most örömmel tapasztaltam, hogy mekkora igyekezettel, és egyre nagyobb eredménnyel igyekszik úrrá lenni ezen a problémán. S noha továbbra is érzek alapvető alkati eltérést az énekesnő legsajátabb szerepköre (Abigél, Nabucco) és Leonóra között, Rálik Szilvia szereplése (a szerep szinte megoldhatatlan nehézségeit is figyelembe véve) az előadás egyik erőssége.
Ahogy erőssége Friedemann Kunder Roccója is: hanganyaga most sem igazi basszus, és nem is különösebben izgalmas, de szereptudása, jellemformálása tanítani valóan pontos. Ez az alakítás jól példázza, milyen sokat számít, ha valaki egy szerves kultúrába születik, annak minden rezdülését képes a magáévá tenni, és azt sajátjaként továbbadni.
Perencz Béla Pizarrója most is szuggesztív, félelmetes – kár, hogy az énekes az előadás jelentős részében akusztikailag nagyon előnytelen helyen kénytelen állni.
Váradi Zita Marcellinája magabiztosabbnak tűnt, mint tavaly, de ebben a szerepben egyelőre még mindig nem tud úgy kiragyogni, mint Susannaként vagy Norinaként.
Cser Krisztián minisztere nagyszerűen jeleníti meg a szimpatikus, népbarát politikust, éneklése pedig fel tud szárnyalni Beethoven egyik nagy humanitás-zenéjének magaslatára.
Két új beállót is avat idén ősszel a produkció. Kiss Tivadar a tavaly bemutatkozott két lírai tenor után visszavezette Jaquinót a karaktertenor-hagyományhoz: az általa teremtett figura kevésbé vonzó férfiasságával, mint inkább szerethető kisfiússágával igyekszik meghódítani Marcellina szívét. Ebből adódik az is, hogy ez a Jaquino kevésbé nácis, mint két váltótársáé: noha megcsinálja mindazt az ellenszenves cselekedetet, amit a darab és a rendezés előír számára, figurája inkább tűnik jólelkű, de szerencsétlen fiatalembernek, mint gátlástalan és gyáva törtetőnek. A Tavaszi Fesztiválon látott Haydn-opera, a Philemon és Baucis óta tudjuk, hogy Kiss Tivadar nem csak karakterisztikusan, de kifejezetten szépen is tud énekelni – ezzel most sem maradt adósunk.
Molnár András, a produkció másik új beállója minden érvelésnél és bizonygatásnál meggyőzőbben, puszta színpadra lépésével bizonyította, hogy ma Magyarországon ő A Florestan. Régi birtokosa a szerepnek, de ahogy a közelmúltban Stolzingi Waltherként, úgy most e szerepben is képes volt e tapasztaltságnak csak pozitívumait megmutatni. Az éthosz, ami a darab mindkét főszereplőjének sajátja, az ő színpadi lényéből magától értetődő természetességgel sugárzik; de ami ennél több, áriájában fel tud emelkedni a szenvedve-megtisztulás magas lépcsőfokára is. Hanganyagának szépsége, a technikai nehézségek fölényes megoldása, a német kiejtés tisztasága mind-mind érvek amellett, hogy Molnár András Florestanja szerep és énekes ritka pontos egymásra találása, s mint ilyen, a magyar operajátszás különleges értéke – jó, hogy ezt újra megtapasztalhattuk gyakorlatban is.
Tavaly egy idős angol úr azt mondta a Fidelio szünetében: büszke lehet magára az a színház, amely szinte kizárólag hazai erőkkel így tudja kiállítani a darabot. Az Operaház büszke lehet Fidelio-produkciójára – nagy kár, hogy a közönség részéről csak mintegy félháznyian tisztelték meg a kiemelkedően jó szeptember 16-i előadást.