Patkányinvázió I.
– avagy Lohengrin-premier Bayreuthban
2010-08-17
A Lohengrin felújításával kezdődött meg július 25-én a Bayreuthi Ünnepi Játékok eseménysorozata. Richard Wagner időrendben harmadik vállalt operáját legutóbb 1999-ben mutatták be új produkcióban a Zöld Dombon: Keith Warner rendezése utoljára 2005-ben szerepelt a fesztivál műsorán, így érthető izgalom előzte meg a mostani bemutatót. Mint arról Hans Neuenfels rendező a Zeit című újságnak adott nyilatkozatában beszélt, Bayreuthban afrikai körülmények között kellett dolgoznia: egyrészt Wolfgang Wagner halála után az új művészeti vezetés útkeresése igazán forró légkört teremt, másrészt hat hétnyi próbaidőszak után a munka is kezd lázassá válni.
Koncepcióját illetően a hagyományos kérdésre, miszerint Lohengrinnek vagy Elzának van-e igaza, a rendező nem ad egyértelmű választ. Lohengrin igazát alátámasztandó megemlíti, hogy a hattyúlovag voltaképpen egzisztencialista kérdést feszeget: a háború, vér és harc által uralt világon túl létezhet-e egy másik világ, ahol nem az ember kiléte a legfontosabb kérdés? Elzát (Kleist Heilbronni Katicájához hasonlóan) töprengő alakként látja, aki az őt gyötrő kétségek miatt szegi meg fogadalmát. Otrudot viszont kizárólag a gyűlöletre született és az által vezérlet nőnek látja Neuenfels.
A darabban megbúvó nacionalizmussal kapcsolatban a rendező kifejti: nem szabad eltitkolni, viszont a rendezőnek ellenpontoznia kell azt. A Lohengrin kapcsán a rendszeresen felhangzó „Heil!” kiáltásokat említi példaként – ezeknek meg kell találni a vizuális ellenpontját, ahogyan 1981-es Aida-rendezésében az elhíresült sültcsirke-reptetéssel a máskor kritikátlanul játszott bevonulási induló ellenpontját találta meg. A Lohengrin színre vitelekor a világot egyetlen hatalmas laboratóriumként ábrázolta Reinhard von der Thannen díszlet- és jelmeztervező segítségével, ahol az emberek kísérleti patkányokként vannak jelen. „Vissza szeretnék nyerni emberi létüket, ám éppen abban a pillanatban, amikor megválnának patkányságuktól, Lohengrinnek azt kell mondania: a terv meghiúsult, tehetetlen vagyok, Elza megkérdezte a nevemet.”
S ha már állatkert: természetesen nem maradhat szó nélkül az örök probléma sem: van-e szükség hattyúra a színpadon? A konzervatív Wagner-rajongók számára sarkalatos kérdésre Neuenfels meglepő módon így válaszol: „Hattyú nélkül sosem rendeztem volna meg!” A rendező úgy látja, a darabbeli hattyú sokkal több, mint egy állat: valamiféle csodás lény a Halál, a Gyász és a Szomorúság között, ami felett nem lehet csak úgy átlépni.
Arra a kérdésre, hogy a megszokott misztikus félhomállyal szemben a jelenlegi előadásban miért van általában nagyon világos, a rendező a színház adottságaira hivatkozik. „Más operaházaktól eltérően Bayreuthban nem látszik a karmester. A zene keletkezése így csak az énekesek arcán látszik. Ezért van világos: hogy megértsük az éneklés miértjét, pszichológiáját.”
A partnerekkel való együttműködés kapcsán Neuenfels csak pozitív tapasztalatokról számol be. A karmestert, a Bayreuthban szintén most bemutatkozó, harmincegy éves Andris Nelsonst mozarti karakterként jellemzi:, akiben fiatalos erő keveredik a fiatalok játékosságával. „Néha ironikus, és úgy bánik velem, mint egy trotlival, de ez is rendben van.” A két főszereplővel, a Lohengrint alakító Jonas Kaufmann-nal és az Elzát éneklő Anette Daschsal is jó személyes viszonya alakult ki a próbák során: „Szeretik egymást, és ez a legfontosabb. Engem is szeretnek, kivéve, amikor a próbaszínpadon dohányzom…”
Az előadás kritikai visszhangjáról holnap közlünk összeállítást.
Bóka Gábor
Fotók: portrék - Monika Rittershaus, illetve Jörg Schulze, előadásfotó: Bayreuther Festspiele GmbH, Enrico Nawrath)