Rémségek kicsiny operája

Olvasom a szakirodalomban, hogy a Magyarországon kevéssé ismert Riccardo Zandonai zeneszerzői munkássága mily izgalmasan vegyíti az olasz verista hagyományokat és Puccini örökségét a német iskolából, közelebbről Wagner és Richard Strauss művészetéből ellesett fogásokkal, s hogy mindezen vonások mily érzékenyen simulnak a háború előtti olasz zeneszerzők neo-hullámához, a középkori tematika és zenei nyelv felidézésnek divatjához, melynek hazánkban legsikeresebb példája Respighi A láng című operája volt. Mindezt jó tudni, ha az ember kellő felkészültséggel akarja átadni magát egy számára jószerivel új mű élvezetének. Azonban hiába a tudás, ha amit hallok és látok, köszönő viszonyban sincs az elméleti háttérrel. A négy felvonásból, öt képből álló opera első két felvonásában gyakorlatilag semmi sem történik: előbb izgatottan várakozunk arra, hogy megkérjék Francesca kezét, ám magára az aktusra már nem kerül sor a függöny legördülte előtt; utóbb pedig azt látjuk, miképp kommentálják az utcai harcokat a Malatesta-család tagjai egy biztonságos szobából. Mindehhez végtelen mennyiségű, az ízléstelenség határát jócskán átlépő módon tálalt borzalom társul. Van itt minden: nemi erőszakra tett kísérlet, kivégzés (akasztásos és torokelvágásos módszerrel), csonkítás, harcban elvesztett fél szem, kettős gyilkosság, s mindez lehetőleg nyílt színen. Nem kifogásolnám, ha látnám az értelmét, de a szövegkönyvből – Gabriele D’Annunzio ide, Tito Ricordi oda – nemigen tudok érdemi mondanivalót kiolvasni. És hát a zene! Izgalmas zenekari színek helyett egymásra halmozott bombasztikus hatások rongálják hallójárataimat, a néhány percnyi enyhülést nyújtó szerelmi jelenetek pedig nagyon vérszegényen hatnak ezek árnyékában.

Pedig a zenei megvalósításra igazán nem lehet panasz. A kiváló formában játszó Szegedi Szimfonikusok élén Pál Tamás legjobb formájában vezényel: a zenekari hangzás ápolt (különösen az olaszosan éneklő vonósszólamok érdemelnek dicséretet), s a karmester a drámai csúcspontok kiemelése, a tervszerű építkezés, a folyamatok ábrázolása mellett külön gondot fordít a túlzásokra csábító kottakép visszafogott megszólaltatására is – magyarán a zenekar nem nyomja el az énekeseket. Sőt mi több: az árnyalt megszólaltatás igényesebbnek mutatja a partitúrát, mint amilyen az valójában.


Igen jók az énekesek is. Bár Miksch Adrienn szopránja a csúcshangokon nem szól azzal a szépséggel, mint közép- és mélyfekvésben, éneklése és szerepformálása összességében több mint meggyőző: teljes értékű alakításokra kész művészi személyiséget mutat. Ezúttal a magabiztos színpadi jelenléten túl a kislányos és az asszonnyá érett Francesca eltérő viselkedésnek felvillantását is megelégedéssel regisztrálhattuk. A Paolót éneklő Vadász Dánielt még sosem hallottam ilyen jónak. A bonvivánságtól a karakterszerepeken át a Rossini-tenorságig sok mindent kipróbált énekes adottságai meglepő módon e spinto szerepben érvényesülnek a legelőnyösebben: megjelenése, viselkedése ideális a hamvas ifjú hős szerepében, a vokális produkció pedig több mint kielégítő: olykor egyenesen élményszerű. Hasonlóan kellemes meglepetést okoz a Gianciottót játszó Réti Attila: igaz, a szerep számára kevés lehetőséget biztosít a szép éneklésre, annál többet a hangerő és a kifejező előadásmód előtérbe helyezésére – ilyen szempontból ideális Réti számára, aki kiváló alakítással hálája meg a lehetőséget. A Malatestinóként fellépő versenyszereplőről, Enrique Pínáról már nem mondhatunk ennyi jót: hangja semmilyen emléket sem hagyott bennem, színpadi játéka annál inkább – ám nem pozitívat.


A túlzásokba vagy tartalmatlan gesztusokba menekülő szerepformálás persze nem csak az énekes, de legalább ennyire a rendező felelőssége is. Bevallom, először láttam Juronics Tamás által jegyzett operarendezést, így nem tudok általános tanulságokat megfogalmazni az általa követett irányelvekről, nem vállalkozhatom az előadásait jellemző stílus meghatározására. S nem csak azért, mert egy előadás után felelőtlenség általánosítani, de azért sem, mert amit láttam, abban vajmi kevés nyomát fedezhettem fel irányvonalnak vagy stílusnak. A produkció színházilag nem több alapszintű, a realista iskola hagyományainak minimumát felszínesen követő színpadra állításnál, mely azonban nemcsak lényeges mondanivaló megfogalmazásával marad adósunk, de a karakterek, jellemek valódi kidolgozásával és felépítésével, tetteik és reakcióik, egymáshoz való viszonyuk kitalálásával – vagyis a realista iskola lényegével is. Szép ál-középkori ruhákba (tervező: Bianca Imelda Jeremias) öltöztetett énekesek jönnek-mennek Székely László olykor börtönt, olykor hatalmas, kiürített csarnokot (tán színházat?) idéző díszletében, s bár megköszönhetjük, hogy nem lengetik karjukat, de ezen túl feltűnően nem csinálnak semmit. Jobbra állnak, balra állnak – ennél többet csak akkor várhatunk tőlük, ha maga a librettó vagy a partitúra ad erre külön utasítást. Egy jelentős kivétel akad: a fél szemét a harcban elvesztő Malatestino Juronics Tamás színpadán maga távolítja el a sérült testrészt egy laza kézmozdulattal (a felvételen 56’30”-nál tessék figyelni!). Ezt vajon a tertullianusi „Credo, quia absurdum” (hiszem, mert lehetetlen) jegyében kellene elfogadnunk? S mihez kezdjünk a kellően véres, üszkös és elborzasztóan mocskos középkori környezetbe tévedt öltönyös alakokkal, akik közül kettőt annak rendje és módja szerint fel is akasztanak a második felvonásban? Vajon azt kéne látnunk, hogy a barbár középkor elpusztítja a mi szép és tökéletes kultúránkat? Ha így van, a gótikát feltaláló középkor nevében kikérem magamnak ezt az egyoldalú megközelítést (melyre sajnos e vadregényes darab szinte kínálja magát).


A Szegedi Nemzeti Színház, ahogy mondani szokás, beválasztott a Francesca Da Riminivel. A zenei megvalósítás magas színvonala és néhány kiugróan jó alakítás sem feledtetheti a rendezés hiányosságait és azt, hogy már a darab műsorra tűzése is erősen megkérdőjelezhető. Tóth Aladár ezt írta 1934-ben a Francescával egyívású (bár jóval ízlésesebb) Adriana Lecouvreur operaházi bemutatója után: „… hogy egy ilyen opera valódi »nagyközönség«-sikert arasson, ahhoz olasz operaközönség is szükséges. Tömegek, amelyek közvetlen, mondhatnánk »pertu« viszonyban vannak az opera műfajjal, mint a mi tömegeink a cigány húzta nótákkal vagy az operettslágerekkel”. Figyelembe véve az azóta eltelt időt és a műveltség radikális visszaszorulását, valamint azt, hogy Szegeden az idei szezonban négy-öt darab képviseli az operarepertoárt, számomra érthetetlen, kinek készült ez az előadás. A lelkesen ünneplő, nagyrészt a verseny résztvevőiből és hozzátartozóikból álló premierközönség sem töltötte meg a nem épp Metropolitan méretű színházat.