Shic off

Két világsztár vendégfelléptével hirdette meg az Operaház Puccini operáját az idei Májusünnepre. Miután Neil Shicoff lemondta a várva várt szereplést, Francesco Anile ugrott be, hogy megtarthassák az előadást. Anélkül, hogy Anile érdemeit kisebbítenénk, megjegyzendő, hogy a változásról szóló egyszerű közleményben illett volna közzétenni: a jegyeket kérésre visszaváltják, hiszen mégiscsak Shicoff a húzónév, s nyilván sokan az ő kedvéért vettek jegyet az előadásra.

Maradt tehát egy világsztár Cristina Gallardo-Domâs személyében, a beugró Francesco Anile, Valló Péter anakronisztikus rendezése és Szlávik István hagyományos, a második felvonásban értelmezhetetlen színpadképei. Ebben a kavalkádban botladoztak világjáró vendégeink, noha a színpadon lévő magyar kollégáik mindent megtettek, hogy segítsék a játékba való bevonásukat. Volt, ami azért nem működött, mert az énekes (Anile) nem igazán érzett nagy játékkedvet, vagy nem volt elég lehetősége próbálni, s téblábolt szerencsétlenül például az amiens-i képben, míg aztán a leányok meg nem táncoltatták. Kissé komikus volt, amint szinte erőszakkal vonták őt karjaikba, hogy a táncban – és a színpadi szituációban – vezessék valahogy. Más meg azért nem működött, mert egyszerűen hülyeség: Gallardo-Domâs próbálta ugyan szolidan megvalósítani, amit megértett a rendezői koncepcióból, például az ékszereket kirakosgatta ő is, hogy aztán legyen mit összeszedni, de a megszokottnál kevésbé hangsúlyosan, hogy ne mondjam: kevésbé színpadiasan tette, s ezt mindenképp érdemként kell említeni. Az ő produkcióján egyébként végig látszik a nagy, világjáró művészek intelligenciája, tapasztalata és színpadi eleganciája, amivel az idegen környezet adta helyzeteket kezeli. Az énekesnő hangilag már érezhetően túl van a zeniten, ám így is sikerült megvillantania művészetének kimunkált értékeit. Érezhetően az áriákra összpontosított az este során, s ezekben sikerült is poézist hoznia, a figurának aurát teremtenie. Megmaradt a hatalmas hang, a gikszerezés rizikója nélkül, jól bírja a szólamot, s ha akarja, átviszi a zenekart és az egész énekkart is. Ha nem, akkor fedésben marad, de úgy érzem, ez csupán Gallardo-Domâs tudatos döntésének függvénye. Nem tagadható azonban, hogy a hang bizony lebeg, s ezt csak akkor feledi az ember, ha magával sodorja a zene, illetve az énekesnő játéka. Szerencsére ilyen pillanat is akad sok az előadásban. A mély regiszterben Gallardo-Domâs is – mint annyian – sötétíti a hangját, ami a negyedik felvonásban még hatásos is, de nem igazán szép. Ugyancsak nem szépek, kifejezetten bántóak az átütő erejűnek szánt forték, ezen pontokon a „kevesebb több lett volna” elvét kellett volna alkalmazni. Mindazonáltal öröm volt Budapesten látni Cristina Gallardo-Domâst, ha késett is pár évet, mert jelenlétével megidézte egykori, őzikeszemű Antóniáját a Hoffmann meséiből, amit éppen Shicoff-fal énekelt, s a Manon második felében drámai Angelicájának emlékei is felvillantak.

 

Nem volt könnyű helyzete Francesco Anilének, hiszen egy várva várt világhírességet kellett helyettesítenie, s valljuk be, nem sikerült feledtetnie kollégáját. Anile átlagos olasz énekes óriási, differenciálatlan hanggal, amit nem túl árnyaltan kezel, s amikor még meg is fújja, rezeg a csillár – de sajnos fülsértően éles, nagyon kellemetlen hallgatni. Pedig lehetne jobb is, mert hanganyag van bőven, csak a hozzáadott művészi értékre volna szükség, ön- és jó tanári kontrollra, ami a finomságokat kihozná belőle. Hogy nem érdemtelen a dicséretre, azt bizonyítja néhány, a Youtube-on fellelhető felvétele, s ha jól veszem ki, a Bajazzók szenvedélyes főhőse az egyik leggyakrabban énekelt – és legjobb – szerepe. Főként nagy drámai szerepeket tart repertoárján, mint Otello, Radames, Manrico, de énekelt már Pinkertont, Pollionét és mantuai herceget is; leginkább Olaszországban kedvelt énekes. Budapesten Des Grieux-ként mutatkozott be a Májusünnepen, s a szünetben elcsípett megjegyzésekből ítélve többeknek tetszett is éneklési stílusa, volt, akinek bejött a szárnyaló, hatalmas hang. A mellettem ülő ifjú leányokat elriasztotta a meglehetősen pocakos, középkorú diák, így az első felvonás után el is hagyták a terepet. Sajnos többen követték példájukat, s volt, aki „egy felvonást várjunk még” szavakkal biztatta elkeseredett partnerét. Anile összességében tisztesen helytállt, hangja minden tartományban erőteljesen szólt, nem gikszerezett, a magasságokat is jól megfogta. Hogy ez mire elég, mindenki saját megítélésére bízom.

Hogy mégis érdemes volt végigülni az előadást, arra pár sorral lejjebb kitérek.

 

A szereplőgárda magyar tagjai hozták szokásos formájukat: Massányi Viktor lépett fel Lescaut-ként, hangjával plasztikusan, játékában kissé tartózkodóbban jelenítette meg a húgáért aggódó testvért. Hogy csak egy példát említsek: amikor az őrség közeledtének, a lelepleződésnek hírét hozza, felsétál hátulról a kerítés emelvényére (ez eddig nem látszik). Belép a színre, előresétál pár lépést – nem rohan! –, majd ott kezdi el játszani a kifulladt, levegőért és a szívéhez kapkodó őrmestert. Szüle Tamás (Géronte) teljesítette a szerep követelményeit hangban és játékban is. Külön dicséretes, hogy nem veszi kabaréjelenetnek a tánc utáni rosszullétet, mint egyik váltótársa. Edmund diák Mukk József volt, sajnos hangja alig hallható a zenekari árkon túl.

Mi volt hát az ünnep ezen a májusi estén? – kérdezhetjük joggal. A zenekar! Nagyon nagy élményt jelentett játékuk; a zenészek mindvégig összeszedetten, a drámai szituációkat pontosan kiszámítva, hatásosan játszottak Hamar Zsolt vezényletével. Az Intermezzo ezen az estén visszakerült a zeneszerző által megírt helyére, a harmadik felvonás elé. Így Puccini gyönyörű, a szerelmi szál lírai szépségeit és a közelgő tragédia árnyát drámaian ötvöző muzsikája ismét a Le Havre kikötőjébe történő utazást kíséri. E csodálatos zene sokszínűségét: emelkedettségét és fájdalmas melankóliáját az Operaház Zenekarának rendkívül szépen sikerült kibontania, s ihletett játékukat a közönség rögtön lelkes tapssal jutalmazta.

Az előadás végén néhány – a vendégénekeseknek szóló – búzástól eltekintve sikert könyvelhettünk el, a tomboló taps így sem maradt el. Hiába off-olt a világsztár.

(Fotók: Magyar Állami Operaház - Juhász Attila)

Kapcsolódó cikkek:

Manon TESCAUT (Manon Lescaut az Operaházban, 2008)
„…Csakhogy szörnyen únom!” (Manon Lescaut az Operaházban, 2008)
Seregszemle (Májusünnep az Operaházban, 2009)
Seregszemle II. (Májusünnep az Operaházban, 2010)
Május? Ünnep? (Májusünnep az Operaházban, 2010)