Szabadság, szerelem – a Carmen a Metropolitanben
Bizet: Carmen - Közvetítés a Metből, 2010. január 16.
2010-01-26
Imáink meghallgattattak, kedves olvasóim: Elīna Garanča megterem-tette a Carment, aki nem szajha, és egyúttal kárpótolt minket az összes halálosan unalmas rendezésért, amit az utóbbi évtizedekben láttunk.
Nehezen tudnám leplezni a lett mezzoszoprán iránti rajongásomat. A neves amerikai kritikusok egyöntetű éljenzése azonban igazolta, nem az elfogultság beszél belőlem akkor, amikor azt írom: az énekesnő egészen különleges Carment formál meg a Met színpadán.
Ünnepélyes pillanat volt számomra – és sejtem, hogy minden vérmes Carmen-rajongó számára -, amikor Garanča kivonult a szivarsodró lányok között a színre. Se kombiné, se bugyivillantás, se semmi, amit eleddig megszoktunk a lelkesen prostituálódó művésznőktől. Elīna Carmenje a végletekig dacos, kemény, de elődeivel ellentétben ő nem arról híres, hogy végigmasírozott rajta a kaszárnya. Garanča felsőbbrendű magaslatról figyeli a kombinéban magukat illegető munkáslányok hadát, és esze ágában sincs idomait villogtatni. Tökéletesen tisztában van szépségével (ha nem lenne, a szövegkönyvben úgyis úton-útfélen figyelmeztetik rá), de ahelyett, hogy mindenki babája lenne, senkié sem akar lenni. Az a fölényes hangnem, ahogyan elhajtja az udvarlókat, azt az érzést kelti az emberben, hogy ez a lány valóban szerelmes, ezáltal megszerezhetetlen.
De vajon kibe szerelmes Carmencita? Ez az opera alapkérdése, és a sok félresikerült rendezés mutatja, hogy a mai napig nem sikerült egyértelműen kitölteni a hiátusokat a felvonások között. A Carmen librettójában ugyanis az a szenzációs, hogy az ember egyáltalán nem lehet biztos abban, mi miért történik – épp ezért olyan ritka, ha a színészek, a karmester, a látványtervezők és a rendező aspektusa egybeesik, és egy egységes produkció jön létre. A Met friss Carmenje ilyen.
A jelmeztervező nem akart ribancot csinálni főszereplőből, Alagna pedig olyan kiváló partnere Garančának, hogy az énekesnő pontosan és hibátlanul tudja megvalósítani az ő Carmen-elképzelését.
Garanča nem először énekli ezt a szerepet, a 2007-es rigai platformcipős (jellemző) rendezés és a londoni szabadtéri Carmen után azonban végre szabad kezet kapott, és azt csinálhatta, amit akar, a Met pedig egy csodálatos produkciót épített köré. A „gombhoz a kabátot” jelen esetben szenzációsan működött.
Visszatérve az alapkérdésre: Carmen aligha Don Joséba szerelmes, sokkal inkább egy eszményképbe, abba a férfibe (aki ezen az analógián elindulva bárki lehetne), aki nem szerelmes belé. Aki más, mint a többiek, felülemelkedik a formás idomokon és a csordaszellemen, és nem akarja őt. Abban a pillanatban azonban, amikor Joséból előtör a birtoklási vágy, megszűnik érdekes lenni Carmen számára, hisz visszasüllyed arra szintre, ahol az emberek többsége leledzik. Carmen pedig egy kis Petőfi: szabadságért feláldozza a szerelmét is. Felmerül persze a kérdés, hogy akkor mi vonzza Escamillóban (hozzáteszem, a spanyolosított Teddy Tahu Rhodes ellenállhatatlan torreádor). Garanča szemszögéből: az ellentmondás Josénak. Mert a szabadlelkű Carment senki sem birtokolhatja, még akkor sem, ha történetesen halálosan szerelmesek egymásba az illetővel.
A sors fintora, hogy ami ellen Carmen foggal-körömmel küzd, azt ő maga műveli legmegszállottabban: olyan lelki terrornak teszi ki a szerelmes Josét, hogy elképesztő ellentét feszül a főszereplőnő viselkedése és Barbara Frittoli szemérmes, pironkodó, ugyanakkor nagyon is okos Micaelája között.
Házi közvélemény-kutatásom eredményeképp kiviláglott, hogy Carment általában a „bűnös öröm” címszó alatt raktározzuk mentális lexikonunkban, aki ugyan gyönyörű, és minden férfi meg akarja szerezni egyszer, de veszélyes is, mert csapodár, aljas, szemérmetlen – és pont az ilyen Mihályi Rozáliák szokták halálba csókolni a szegény, ártatlan hímeket. Garanča egy határozott mozdulattal pakolta át Carment egy másik dobozba: a megfoghatatlan, elérhetetlen rejtélyek közé. A színésznő (és nem véletlenül írom itt pont e szót) odáig merészkedett, hogy az a benyomásom támadt, ő tulajdonképpen azért gyűlöli meg az őt elhagyó Josét, mert ő, a szabadság mintaképe, a minden férfi számára elérhetetlen Carmen neki adta az ártatlanságát.
Súlyos aspektus ez, amikor a másik serpenyőben csupa fenékriszáló, combvillogtató cigánylányok versengnek a férfiskalpokért… Volt tehát mit lerónia Prosper Merimée előtt az operarendezéseknek – és Richard Eye rendező nagy lépést tett Carmen rehabilitása érdekében.
Elīna Garanča minden szempontból tökéletes Carmen: tüzes, erős és olykor élénk hangjában elképesztő mélységek bujkálnak.
Alagna a legszenvedélyesebb, legérzelmesebb Don José, akit életemben láttam, mindemellett olyan agressziót képes megjeleníteni a színpadon, hogy ha az én hajamat tépné olyan elánnal, ahogy Garančáét tépte, bizonyára inamba szállna a bátorságom. (Elīna a valószínűleg igazi fájdalmat érezhetett az utolsó felvonás kulcsjelenetében, mert a fátylat tartó fésű beleakadt a hajába.) Hang tekintetében méltó partnere a lett énekesnőnek, bár a La fleur que tu m'avais jetée végén mintha kissé lebegett volna a hangja. Garančával szép látványt nyújtanak (a sok elhízott Carmen után ez elég üdítő tud lenni), azt meg több interjúban is elmondták, hogy „megvan közöttük a kémia”. Egy biztos: ennél hihetőbb szerelmespár kevés szaladgál a világ operaszínpadain jelen pillanatban.
Teddy Tahu Rhodes új-zélandi bariton Escamillója külön érdekesség: a fiatalember reggel tízkor békésen kortyolgatta a kávéját, amikor telefonon riasztották az esti előadásra. Bár csak több héttel később kellett volna beállnia a szerepbe, becsületére legyen mondva, hogy szinte hibátlanul teljesítette a feladatát, maximum hangerőbeli fejlődésre lesz szüksége a tényleges beállásig. Hogy a szikár, vékony torreádor mekkora hatással bír a közönségre, azt abból lehetett legkönnyebben leszűrni, hogy egész egyszerűen elakadt a nők lélegzete, amikor Teddy színre lépett. Háromszor kellett ellenőriznem a képeit a honlapján, mire elhittem, hogy tényleg ő volt az a fekete paróka és szakáll alatt. Szívdöglesztő!
Barbara Frittoli mélabús, néha a végletekig karikírozott Micaelája telitalálat. Megbújik a háttérben, de mivel annyira feddhetetlen és annyira, de annyira szép, többször is átfutott az agyamon, mi van, ha José egyszer csak lelép vele, és fuccs a nagyhalálnak. Az énekesnő minden egyes rezdüléséből süt, hogy nagyon-nagyon szereti a szerepet, az interjúkban pedig többször is megpendítette, hogy Micaela nem is olyan kis mulya, amilyennek elképzeljük, hiszen mindig mindenhol megtalálja a szeretett férfit, még ha saját korlátait is kell legyőznie érte.
Amit még feltétlenül kiemelnék, az Keith Miller Zunigája, egyrészt mert a futballistából lett operaénekes valószínűsíthetően a leggyönyörűbb testű bariton, aki valaha operaszínpadra lépett, másrészt meg (hogy komolyra fordítsam a szót), sikerült rátapintania a szerep lényegére. Szuggesztív jelenség volt, néha egyenesen félelmetes, miközben szépen helyén is volt minden egyes hangja.
A Frasquita–Mercedes páros vérbő volt, pajkos és csábító, ennek ellenére Carmennel néhol szinte anyai hangon beszéltek, ahogy azt az igazán jó barátnők tudják csak. Elizabeth Caballero és Sandra Piques Eddy pont annyit tett bele az előadásba, amennyire szükség volt „belőlük” – és amellett, hogy korrektül végigénekelték a szerepüket, ennél többet nemigen lehet várni tőlük. (Hozzátenném, a hasonló nagyságú szerepekben oly előszeretettel megy a primadonnáskodás, hogy ez lassan már komoly dicséretnek számít…)
Az előadás egyik fénypontja maga a karmester, aki izgatott, pezsgő és kifejezetten gyors Carment vezényelt. Yannick Nézet-Séguin szívderítő látványt nyújt pálcával a kezében: kivörösödő arccal, izzadtan, tökéletesen átszellemülve vezényel, lelkesedése pedig átragad a zenekarra (és a nézőkre), ami feltétlenül az előadás javát szolgálja egy ilyen operánál.
A rendezés szellemiségével abszolút összhangban álló jelmezeket, valamint az ijesztően gyönyörű díszletet Rob Howellnek köszönhetjük.
Ami pedig a koktélcseresznye a tejszínhabon: Richard Eyre rendező felkérte az angol balettművészt, Christopher Wheeldont, hogy készítsen valami egészen új koreográfiát az előadáshoz. Az együttműködés végül olyan jól sikerült, hogy a megszokott tömegjeleneteken kívül a felvonások elé is jutott egy-egy kisebb táncbetét, a szerelem különböző fázisait megjelenítve. Külön tetszett, amikor Wheeldon elmagyarázta, a második, fehér ruhás, boldog szerelmi jelenetet azért illesztette be a darabba, mert a nagy gyilkolászás közben pont arról feledkezik meg mindenki, hogy mennyire boldog is lehetett egymással abban a bizonyos hét hónapban Carmen és Don José.
A Les tringles des sistres tintaient koreográfiájába flamenco-elemeket tenni nem nagy ügy, a dobbantásokkal viszont egy egészen új ritmikát kölcsönözni a dalnak több, mint ügyes. Wheeldon okos meglátásai úgy kellettek a Carmenbe, mint az üde szellő a forró spanyol délutánon.
Ha csúnya, rosszindulatú újságíró volnék, azt mondanám, nem is történhetett volna jobb dolog velünk és Bizet-vel, mint hogy Angela Gheorghiu visszaadta Carmen szerepét a Met-ben. De persze távol álljon tőlem bármilyen gonoszkodás. Mindenesetre az, hogy nem hajlandó egy színpadon állni exférjével, hozott nekünk egy (nem, nem félek leírni) történelmi jelentőségű Carment. Ahogy az eksztatikus kommentekben láttam neten, ha három szóban kéne jellemeznem Garanča (és a többiek) teljesítményét, ez volna az a három szó: brava, brava, brava!
Csepelyi Adrienn