Szörny Rt.

Szörny Rt., Szörnyecskék, Ahová lépek, ott szörny terem… Csak néhány az amerikai filmgyártás klasszikusai közül, ami eszébe juthat az embernek a mostani Boccanegra-bemutató apropóján. Bizony, az Operaházba is begyűrűzött a szörnyek évadja, nemrég vudu-varázslásról olvashattunk a pletykalapokban, s a repertoár alakulása is alátámasztani látszik a szörnyűségeket. Kezdetben vala a Kroki, sajnos mára már kihalt példány, a Nappal együtt elfogyatkozott. A Macbeth balettbanyái már konkrét dramaturgiai szerepet is kaptak: függönyhúzó ceremóniamesterekké lettek. Ezt a vonalat erősíti a szörnyecskék mostani kis társasága, falakat mozdítanak el, ha kell, máskor haló-alkalmatosságként funkcionálnak megfáradt főhősök számára. A darabból a szörnyszaporulat látszik erősödni az évadban: a rajnai sellőket maga Mefisztó ütötte ki, a beharangozott Wagner-premier helyett Boito-repríz várható az Operában – sokak örömére.

Szóval a szörnyek tobzódnak a Boccanegra-plakátokon, a színpadon, történik néhány szörnyűség is, a végeredmény azonban mégsem nevezhető szörnyűnek: alapvetően szép repertoár-produkció született, de mire megszoknánk, már félre is teszik. Csak októberben látható még néhány alkalommal.

Ivan Stefanutti rendező mitologikus környezetbe álmodta – az egyébként valóban élt történelmi alakról mintázott – Simon Boccanegra tragédiáját. Hangsúlyozza a tenger és a dózse kapcsolatát, a színen olykor szó szerint túláradó tengerét, mely a férfi sorsának oltalmazója, életének metaforája, s a poétikusnak szánt záróképben a létösszegzés terepe: egyedül áll vele szemben a halálra készülő dózse, a tenger visszahúzódik, már nem tudja megmenteni urát, s az sem érheti el többé a hűs hullámokat. Stefanutti díszlettervezőként két kolosszust állít a színpadra: Simon életének, titkoknak, cselszövéseknek – nagy időknek néma tanúi ők; testőrök, akiknek csuklyás alakja inkább kelt félelmet, mint biztonságérzetet. A díszlet palotaelemei, oszlop- és árkádsorai tetszetősek, igényesen kimunkáltak, s többnyire a jelmezek (főként a női ruhák) is mutatósak, és előnyösen öltöztetnek, így a látványra nem panaszkodhatunk. A háttérben megfestett tengerkép szintén szemet gyönyörködtető, a probléma annak terepbeli meghosszabbításával van. Ebben a környezetben jelennek meg Stefanutti sellői – Amélia is ezek között, mintegy hableányként él – és varánuszszerű szörnyecskéi. Köztük járnak hatalmas szőrcsuhákban szőrgalléros férfiak, hosszú, őszfehér hajukkal ők is szörnyekre, valamiféle gótikus filmekből származó élőhalottakra emlékeztetnek. Mindezen szörnyek csak külsőségek, az igazi szörnyetegek az emberi lélekben laknak: van itt cselszövés, családi harag, bosszúvágy, minden, ami egy romantikus opera színpadára kell. Sajnos a rendező a külsőségekre helyezi a hangsúlyt, ahelyett, hogy ezeket az indulatokat, dúló szenvedélyeket bontaná ki hiteles színpadi akciók formájában. Ha leszámítjuk a néhány esetlen ötletet – a kivonszolt sellők, a zsinóron visszarángatott tenger, az asztal közepén pöffeszkedő pohár (nincs az az épeszű intrikus, aki ne dobna bele kis mérget, ha már arra jár; de az az épeszű uralkodó sem, aki az ily módon tartott vízből előkóstolás nélkül innék: ha meg igen, megérdemli, hogy megmérgezzék) –, továbbá a nem túl sokat zavaró szörnyeket, akkor egy szép, hagyományos előadást látunk, színészi találékonyságukra bízott énekesekkel. A lehetőséggel pedig ki-ki a maga eszköztárával él is.


A szereposztásból kiemelendő az énekkar: Szabó Sipos Máté irányításával kimagasló munkát végzett, immár sokadszor. Az első felvonás fináléja különlegesen szép élmény volt. A zenekar Kocsár Balázs vezetésével korrekten szolgálta a zenedráma megszólaltatását, nem maradt adós a zene különleges árnyalataival sem: a tenger már-már impresszionista zenei ábrázolásának finomságai éppúgy megjelentek, mint a Fiescót kísérő végzetszerű dallamok vagy a nagyjelenetek erőteljes, sodró lendületű hangzásai.


A címszerepben Fokanov Anatolij mutatkozott be, kirobbanó hangi formában, kifogástalanul és hatásosan formálta meg a tragikus sorsú dózse szólamát. Alakítása azonban eléggé kidolgozatlan, adós maradt a nemes bölcs vagy az indulatos politikus portréjával. Viszont megrendítő volt a haldokló öreg megformálásában, utolsó felvonásbeli kettőse Rácz Istvánnal az előadás legkatartikusabb pillanata volt. Ahogy Fokanov alakítása a darab végére ért be, ugyanúgy igaz ez Rácz Isván Fiescójára. Kezdetben még némi bizonytalanságot éreztem hangjában, később azonban az előadás egyik erősségévé vált. A legkiegyensúlyozottabb hangi teljesítményt Szegedi Csabától hallottam. Paolo Albiani szerepe terjedelmében nem túl hosszú, jelentősége viszont annál nagyobb. Szegedi Csaba az intrikus szerep sokoldalúságát nem tudta egyenletes szinten hozni, de utolsó jelenete, a kivégzésre vonulás hangban és színészi játékban egyaránt remeklés.


A késői nemzedék, az ifjú szerelmespár tisztes, de jóval haloványabb teljesítményt nyújtott. Magyari Eszternek ugyan voltak szép pillanatai, főleg lírai részek finom hangi megoldásaival, érzelemgazdag szólamvezetéssel és színészi játékkal, de összességében nem győzött meg, hogy a szólamot már minden részében birtokolná. A mélyebb tartományban erőtlennek, a magasban olykor élesnek vagy hamisnak hallottam, s levegővételi problémája is adódott. A vendég Fulvio Oberto átlagos énekes, kiforratlan, sokszor erőtlen. Olykor lereked, máskor maníros. A zenekarral szemben sokszor alulmarad, viszont a vékony hangszerelésű részeknél meg tudja csillantani hangjának szépségét is. De ez aligha elég indok szerepeltetésére, főként, ha hazai énekes is található (lenne) a szerepre.

Összességében szép előadás, igényes művészi teljesítményekkel az új Boccanegra. Nem sokon múlt, hogy jobb legyen, de ne elégedetlenkedjünk. Azt sajnálom csak, hogy kevésszer adatik. Szörnyen.