Valahol Európában
Beszámoló a Wrocławi Kortárs Operafesztiválról
2010-11-23
Semmiféle előfeltevésem nem volt, amikor elindultam Wrocławba, a II. Kortárs Operafesztiválra. Persze az, hogy egy operaház ilyen fesztivált rendez, már önmagában is sokat sejtet, de én még ennyi sztereotípiát sem engedtem meg magamnak az út előtt: hadd vizsgáljak csak mindent a maga saját valójában. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor megérkeztem.
Kezdjük ott, hogy miközben Magyarországon egy sajtóbuszt sem tudnak biztosítani nekünk a nagyobb fesztiválokra, itt konkrétan úgy éreztem magam, mintha én lennék II. Erzsébet, aki jelenlétével emeli a rendezvény fényét. Lesték minden kívánságomat (na, nem mintha túl sok lett volna), harmadik napon már Ewa Michnik igazgatóasszonnyal teáztam az Operaház aranyszegélyes porcelánkészletéből a direktori irodában. Először akkor kaptam szívdobogást, mikor tekintetem a falon függő bekeretezett fotókra tévedt: a felvételeken több tízezres tömeg látszott egy stadionban – a kép lelőhelyéből ítélve nyilván nem focimeccset néztek. Amikor megtudtam, hogy a szabadtéri színpadon nyaranta négyes-ötös blokkokban alkalmanként ötezer ember szokott Aidát vagy Szerelmi bájitalt nézni, kicsit megfordult velem a világ.
Ekkor már túl voltam az első előadásomon és némi városnézésen, és két fontos tapasztalatot gyűjtöttem:
1. Az operába járók átlagéletkora nem szükségszerűen esik nyolcvan és a halál közé.
2. Wrocław alapvetően meseszép város, de a marketing és az okos üzemeltetés előtérbe helyezi mindazt, ami miatt páratlan élmény néhány napot itt tölteni.
Mindjárt az első estémen kiderült, hogy a lengyel fiatalok számára az opera nem ördögtől való, és bevallom, látva a fesztivál előadásait, ezt tökéletesen meg is tudom érteni. Gondolatébresztő, inspiráló és többszöri megtekintésre serkentő operákat láttam a kint töltött pár nap alatt, és az a csapatmunka, amit az Opera személyzeténél tapasztaltam (aki tud, tolmácsol, aki ráér, kalauzol, futárral küldik a hotelbe a sajtóanyagokat, hogy ne nekem kelljen hazacipelnem), nemhogy Európában, de a világ bármely részén példaértékű.
1. Lengyel pszichothriller, avagy az igazság odaát van
Philip Glass: Az Usher-ház bukása
Zagłada domu Usherów - Philip Glass
A varsói Lengyel Nemzeti Opera vendégjátéka volt az első napi programom. Philip Glass 1987-ben komponálta ezt a nyomasztó operát Edgar Allan Poe azonos című novellájából, ami az irodalomtörténet megfejthetetlen darabjai közé tartozik, csakúgy mint Henry James klasszikusa, A csavar fordul egyet.
Rettentő boldog voltam, hogy nem kell gótikus élőhalottakat és kócos hajú zombikat néznem (és ezek után egyedül hazamenni sötétben a hotelba), ahogy mondjuk a nashville-i színrevitelnél, ami simán überel egy egész évadnyi sorozatgyilkosos tévésorozatot. Barbara Wysocka rendezőnő – akit az egyik legtrendibb és legtehetségesebb lengyel rendezőnek tartanak – késő hatvanas évekbeli atmoszférát álmodott a sztori köré. Az előadás mindjárt egy ütős epizóddal indult: Antonioni Nagyítás című filmjének legendás fotózásos jelenetét kapjuk mintegy „mellékszálként”, és innentől a továbbiakban fogalmunk sincs, mi a valóság abból, amit látunk – és amit látunk, az (ha nem a valóság) kinek a képzeletében születik meg. Wysocka biztos kézzel vezeti a színészeit, látszik: határozott elképzelése van a darabról, és meri a saját látásmódját „ráhúzni” a történetre. Nincs ijesztgetés, vannak viszont vérfertőzést sejtető mozzanatok, elmebetegség, drogfüggés, orvosok által adagolt hallucinogének – minden, ami egy sötét és nyomasztó lélektani drámához kell. Most akkor ki él és ki nem? Ki van ott és ki nincs? Őszintén szólva semmit sem értek, mégis örömmel sodródom az eseményekkel, csak tudjak már valami bizonyosat.
Zagłada domu Usherów - részletek az előadásból
Madeline szerepében Agnieszka Piass egyszerre szexi dög és ártatlan áldozat, ráadásul a hangja erőteljes, még székről-székre ugrálás közben is tiszta és egyenletes marad. Egyértelműen ő az előadás legjobbja. Roderick (Tomasz Krzysica) megformálásában sok vonást fedeztem fel David Hemmings Nagyítás-beli alakításából, a hangja azonban nem tett rám különösebb benyomást. Visszahallgatva kicsit tremolós.
William szerepében Adam Szerszent láthattam, aki első jelenetbeli vetkőzésével mindjárt felforrósította a hangulatot a nézőtéren ülő nők körében – ám bársonyos, kellemes hangszínével több izgalmat nemigen okozott az este folyamán (bár amit csinált, az kétségtelenül rendben volt).
Magdalena Musial díszletei különös, elvont világba rántottak magukkal, a repkedő ruhák, barikáddá alakított bútorok és ezerféleképp mozdítható vetítési felületek dinamikussá tették az egyébként valószínűleg minimális költségvetésből kihozott darab látványvilágát. (fény: Justina Lagowska, vetítés: Lea Mattausch, mozgás: Tomasz Wygoda)
Az igen bonyolult és sokrétű történetmesélés miatt ez igazi „töbszörnézős” darab, amely zenéjét tekintve nem annyira kortárs (értsd: „jaj, én nem bírom ezeket a modernkedő izéket”), hogy ne lehetne folyamatosan műsoron tartani. A fiatalok imádták, az agyam sokáig kattogott még az esetleges megoldásokon (a zárójelenet igazi rendezői bravúr, de nem lőném le, hátha valaki megnézi), úgyhogy igen, köszönöm, ez az, amiről egy modern darabnak és rendezésnek szólnia kell. Csillagos ötös.
2. Eugeniusz Knapik: La Libertá Chiama La Libertá
Gondolom, nem csak nekem volt szükségem némi utánaolvasásra nevezett zeneszerző operájával kapcsolatban, nem akarok hát a taláros professzor szerepében tetszelegni, és segítek a kedves olvasónak. Knapik 1951-ben született, zeneszerzést többek között Góreckitől tanult. A La Libertá egy trilógia harmadik része, amelynek címe The Minds of Helena Troubleyn, azaz Helena Troubleyn elméi. Az első két opera címe a következő:
1. Das Glas im Kopf wird vom Glas (1987-1989, bemutató:1990, Antwerpen)
2. Silent Screams, Difficult Dreams (1990-1992, bemutató: 1992, Kassel)
A La Libertá 1993 és 1995 között született. A trilógia alapötlete a flamand koreográfus-festő-rendező Jan Fabrétól származik, akinek neve a modern művészetben jártasok számára nyilván nem hangzik ismeretlenül. A meglehetősen bonyolult történet valós élmény hatására született: Fabre elmondása szerint fiatal korában a szomszédjában lakott egy nő, aki sajátos álomvilágot teremtett magának: folyton képzeletbeli lányáról mesélt, és öregségére teljesen elszakadt a valóságtól. Hogy ne féljen egyedül, egész nap hangosan énekelt. Ez a meglehetősen bizarr alaptörténet köszön vissza a The Minds Of Helena Troubleyn-ben. A három nyelven (olasz, angol, német) játszódó ciklus elég nehezen megfejthető szimbólumrendszerrel dolgozik (már amennyiben feltétlenül szimbólumként szeretnénk tekinteni a megjelenő dolgokra, de talán jobb, ha elfogadjuk: ebben a szürreális világban minden csak önmagáért létezik). A történet nagyon nagy vonalakban: Helena eldönti, hogy nem hajlandó megadni magát a világ elvárásainak, és megteremti saját belső világát. Először persze minden barátja kineveti, aztán látják, hogy a dolog működik, és ők is azonnal saját világot akarnak maguknak. Helena teremt magának egy lánygyermeket, Fressiát, aki azonban önálló életre kel, és ahogy az sejthető, megöli teremtőjét, majd, mivel ha az, akinek a képzeletében él, nincs többé, nyilvánvalóan ő is megszűnik létezni. Helenát végigkíséri útján Il Ragazzo, akinek kilétéről pompás vitadélutánokat lehetne tartani, ám állapodjunk meg annyiban: afféle külső szemlélő, felsőbb hatalom. Akár maga az ördög, akár a világ szimbólumaként is értelmezhető.
Különös érzés világpremieren ülni, kiváltképp, ha ilyen volumenű trilógia utolsó mozaikdarabkáit látja az ember a helyükre kerülni. A La Libertá iszonyatosan nehéz darab, megtornáztatja a befogadót, és zeneileg sem könnyű dűlőre jutni vele. A három nyelven bonyolódó cselekményben kevés a kapaszkodó, ráadásul Robert Rumas díszletei nem könnyítik meg a vizuális megértést. A jelmezeket Julia Kornacka tervezte, egy részüket (a kórus ezerféle kék kosztümjét például) imádom, a többitől szívesen el tudnék tekinteni, vagy legalábbis nekem más az elképzelésem egy ilyen túlburjánzó, szürreális világ képi megvalósításáról. A látvány legnagyobb pozitívuma a vetítés: Michal Zadara és Daniel Chruszcz ügyesen és biztos kézzel adagolja az ismétléseket és a jelképeket, ami sokat segít a megértésben. Vetítenek mozgóképet falra, léggömbre, sőt ruhára is, ami egészen szenzációs lehetőségeket rejt magában.
Helena szerepében Maria Boulgakova dacolt az elemekkel, és megvallom, rég nem hallottam már ilyen lehengerlő, vaskos és meggyőző hangot. Il Ragazzóként Mariusz Godlewski járt fel-alá ókori római katonának öltöztetve – sajnos ezen kívül nemigen tudok maradandó élményről beszámolni vele kapcsolatban. A három barátnő (Aleksandra Kubas, Barbara Baginska, Katarzyna Haras) három teljesen különböző egyéniséget jelenített meg, hangszínük ennél eltérőbb nem is lehetett volna, mégis tökéletes egységben dolgoztak és énekeltek együtt. Az Opera Wrocławska Énekkara kiválóan szólt, homogén volt és stabil – a Gyermekkar pedig mindamellett, hogy elragadó volt a Kovalik-rendezéseket megszégyenítően giccses, világító angyalkajelmezekben, az opera legszebb részletét énekelte el, egy pillanatra minden túlzás nélkül mennyei magasságokba emelve a színházat.
Csak úgy miheztartás végett: az opera öt felvonása közül az egyik CSEND. Knapik fantáziájának semmi sem szabhatott határt, de nyilván ezt maga a librettó követelte meg. A La Liberta egészen nagyszerű művészi elképzelést csillantott fel előttem, olyan trilógiát, amelyben el lehet veszni, és érdemes is elveszni, mert elgondolkodtat, párbeszédre késztet – és végül, de nem utolsó sorban: magába szippant. Elképzelem, milyen jelmezzel és díszlettel állítanám színpadra a művet – tehát a hatására meg akarom teremteni a saját világomat. Ahogy a cím is mondja: La Libertá Chiama la Libertá – a szabadság vonzza a szabadságot. Csak azt tudom mondani, amit akkor mondanék, ha egy focimeccsre a nyolcvanadik percben kapcsolnék át, 7-6-os eredménynél: basszus, hát miért nem kapcsoltam előbb?
A Wrocławban eltöltött néhány nap temérdek tanulsággal szolgált abban a tekintetben, hogyan is kell ma Európában egy operaházat vezetni. A sajtóanyagok, a míves kivitelű évkönyvek, a szerte a városban, még a közértben is látható plakátok, a rengeteg fiatal a nézőtéren – mind-mind annak a jele, hogy átgondoltan, céltudatosan haladnak az általuk kijelölt irányba. Nem úgy bánnak a közönséggel, mint valami bebalzsamozott hullával, hanem úgy, mint egy partnerrel, akit néha meg kell tanítani egy-két dologra, amivel viszont sokkal boldogabb lesz a kettőjük kapcsolata.
Csepelyi Adrienn
(Fotók: M. Grotowski)
További cikkeink a Wrocławi Kortárs Operafesztiválról:
„Az Operaház nem múzeum” – Beszélgetés Ewa Michnikkel, a Wrocławi Opera igazgatónőjével
Száz év kortárs operái - Négy este, három előadás a Wrocławi Kortárs Operafesztiválon