Vérciki
Verdi Traviatája a Művészetek Palotájában (2006. szeptember 14.)
2006-09-17
A Magyar Állami Operaház jelenleg is futó Traviata-produkciója immáron tizenkilenc éves. Ez egyben azt is jelenti, hogy a hazai operalátogató közönség az elmúlt tizenkilenc évben csupán konzerv előadások formájában találkozhatott új interpretációkkal, a darabbal kapcsolatos új problémafelvetésekkel. A konzerv viszont szerencsére rendelkezésünkre áll, s ily módon mégis tájékozódhatunk arról, hogyan is látják ma Verdi remekművét. Mindezek ellenére állítom: szerencsés vagyok, amiért nem ismerem a Salzburgi Ünnepi Játékok 2005-ös, egyrészt feltétel nélküli lelkesedést, másrészt merev elutasítást kiváltó Traviata-előadását. Mivel a produkcióval a magyar sajtó is meglehetősen nagy terjedelemben foglalkozott, fogalmat alkothatok annak egyes elemeiről, jóformán pontról pontra rekonstruálni tudom magamban annak egészét – személyes benyomások híján azonban nem ismerem annak primeren érzéki hatását. Márpedig az opera olyan műfaj, ami elsősorban érzékeinkre igyekszik hatni.
Mindez a Káel Csaba által rendezett, színpadilag tökéletesen hatástalan előadást nézve jutott eszembe. Pedig akár hatásos is lehetett volna, amit láttam, a rendező ugyanis az illendőség határait feszegetve meglehetősen sokat vett át Willy Decker salzburgi rendezéséből. Az egyenletesen fekete-fehérbe öltöztetett tömeggel szemben Violetta az egyetlen, aki mályvaszínű ruhát visel – szembeötlő egyezés, de még hajlamosak volnánk azt hinni: a szűkös költségvetés miatt Violetta az egyetlen, aki számára a szokásos fellépőruha helyett önálló jelmezre is futotta. A második felvonás elején azonban már komolyabban gyanakodni kezdünk. Mi is történt ezen a ponton Salzburgban? „Alfredo nem a közönségnek énekli felvonásnyitó áriáját („Dei miei bollenti spiriti”), hanem Violetta jelenlétében, amely így lírai vallomásból a vallomást parodizáló önironikus évődés lesz – és közben bújócskáznak a pamlagok között.” (Koltai Tamás, Színház, 2005/11.)
És mit látunk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán? Alférd itt is Violetta jelenlétében énekli az áriát – csak éppen az évődés kidolgozatlan, sehol sincs az irónia, az egész csupán külsőségekre szorítkozó másolás. Ezen a ponton már sejtem, hogy pofon is lesz az este folyamán. Merthogy Salzburgban az is volt: „Amikor már nincs mit tenni, Germont elénekli dallamos „ariosóját”…, majd akkora pofont ken le a fiának, hogy az hanyatt esik. Alfredo rögtön fel is ugrik, ekkor Hampson és Villazón némán egymásnak veselkednek – és pillanatnyi szünet után, black out nélkül kezdődik a második kép, Flora estélye.” (uo.)
Káel Csabánál a pofon még az arioso előtt csattan, azaz csattanna – de Germont még idejében meggondolja magát. Nem csoda, hiszen ennek a pofozkodásnak semmiféle előzménye nincs ebben az előadásban. Megint csak a külsőségek másolása. És ezeken a másolásokon kívül az egész rendezésben nincs semmi figyelemre méltó. A látvány hasonlít, de koncepció híján hatástalan marad. Lehet, hogy aki látta a salzburgi produkciót, az akkori élményt újra felidézheti ezen előadás segítségével – mint önálló szellemi produktum azonban Káel Csaba rendezése egész egyszerűen nem létezik. Lehet, hogy a törvény nem bünteti az efféle plágiumot, de (hogy a megfelelő terminus technicust használjam) akkor is vérciki.
A zenei produkció sem kelt maradéktalan örömöt. Nehéz eldönteni, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar csak aznap volt-e ilyen rossz formában, vagy ez az együttes nem is képes többre – szeretném hinni, hogy az előbbi az igaz. A különböző hangszercsoportok nem produkálnak homogén összhangzást, mi több, még az együttes játékra is csak ritkán képesek. A kórusrészekben (melyeket a Magyar Állami Operaház Énekkara Szabó Sipos Máté betanításában a tőle megszokott jó színvonalon abszolvált) aztán már rendszeres a csúszás színpad és zenekar között. Marco Boemi karmester a jelek szerint csak az előadás biztonságos levezénylésére és az énekesek kísérésére fordította energiáit. Nem tudom, hogy eleve ennyi állt csak szándékában vagy a zenekar képességei korlátozták tevékenységét csupán ennyire.
Giuseppe Sabbatini alakítása csalódás. Vékonyka tenorhang, egy egészségesebb forte esetében alig-alig hallani, amit énekel. Frazeálása merev, előadásmódja vajmi kevéssé magával ragadó: produkciója lényegében a hangok biztonságos megszólaltatására korlátozódik.
Annál nagyobb öröm hallani Anthony Michaels-Moore csodálatosan zengő, világos színű baritonját. Ő aztán nincs híján sem a hangerőnek, sem a szép éneklésnek, sem a művészi kifejezőerőnek. Magasságok és mélységek egyaránt meggyőzően szólalnak meg nála. Örömmel vettük a Germont-ária húzás nélküli megszólaltatását is – magyar színpadon belátható idő óta először.
Nincs azonban Traviata, ha nem áll rendelkezésre megfelelő címszereplő. Márpedig Rost Andrea több mint megfelelő. Hogy hangja gyönyörű, az nem újdonság; viszont nagy örömmel töltött el, hogy a tavalyi év halványabb Erkel Színház-beli Gildája után most ismét teljes odaadással állította elénk azt a nagyszerű alakot, akit Verdi megálmodott. Rost pusztán a hangjával is számtalan árnyalat megformálására képes – számomra elsősorban a Germont-duett bánatos pianói és az utolsó Alfréd-kettős megrázó halálsikolya marad emlékezetes.
E két nagyszerű énekes alakítása tette felejthetetlen élménnyé e több sebből vérző produkciót. Az este egyetlen színpadilag hiteles pillanata is kettejük duettjéhez kapcsolódik. Germont fokozatosan válik egyre megértőbbé Violettával szemben – Verdi zenéje nagyszerűen festi le az átmenetet a kezdeti rideg elutasításból az együttérzésbe. Mégis, amikor Violetta arra kéri Germont-t, hogy ölelje meg, és maga borul sírva az idős úr nyakába, Germont csak feszengve áll, és nem nyúl Violettához. Megdöbbentem: hogy lehet ennyire félreértelmezni ezt a szituációt? Germont itt igenis meg kéne, hogy ölelje Violettát… Ezúttal azonban én tévedtem: a kettős zárószavainál, a búcsúzkodáskor, amikor Violetta már háttal áll az Germont-nak, az egyszer csak tanácstalanul megindul felé, ölelésre tárja karjait, majd meggondolja magát, és elsiet. Tehát eddig csak mesterségesen uralkodott magán – az utolsó pillanatban viszont majdnem lehull szívéről a jégpáncél. De nem engedheti meg magának az elérzékenyülést, hiszen ez hiteltelenné tenné mindazt, amiről az imént meggyőzte Violettát… Ez nagyszerű pillanat, és ha nem előadóművészi improvizáció, hanem rendezői ötlet (valószínűleg az), akkor külön fontosnak tartom regisztrálni. Csak éppen mindez kevéske egy három felvonásos operához.
Bóka Gábor