Visszatérés a babaházba
Verdi: A végzet hatalma - Tokody Ilona jubileumi előadása, Operaház, 2008. február 15.
2008-02-18
Már fél hatkor zsúfolásig telve az előcsarnok, nézők, vendégek, operaházi művészek és egyéb celebek – hogy ezt a ma oly közkedvelt, de nekem gyűlöletes szót használjam. Többen már negyed hat körül ott ólálkodtak, hiszen felröppent a hír: fél hatkor köszöntik Tokody Ilonát „nyílt függöny előtt a közönség bevonásával”. Belegondolva persze nagy marhaság az egész, ugyan miféle közönség előtt köszöntenék, hiszen senki nem tud róla, hivatalos közlemény meg sem jelent, jómagam is belső forrásból tudakozódva értesültem, hogy hat órakor, közvetlenül a kezdés előtt történik majd. A közönség csak hatra jön, sőt a rutinosabbak csak hétre – ha nem nézték meg a jegyen szereplő kezdési időpontot. A harmadikon még fél nyolc felé is akadtak érdeklődők…
Tehát leolvasás és beengedés fél hattól… A nézőtéren összesereglik az ünneplő közönség, hat után néhány perccel felgördül a függöny, s megkezdődik az ünneplés. Az előadás már jelmezbe öltözött szereplői, a színpadon megjelent műszakiak, énekkari művészek és pályatársak körében Kovács János méltatta elsőként az operaházi tagságának 30. évfordulóját ünneplő Tokody Ilonát. Őt Polgár László követte, aki csak az ünnepelt kérésére vállalta ezt az egyetlen előadást, s emelkedett szóra.
Köszöntőjében mint jó baráthoz intézte szavait a művésznőhöz. Megemlítette, hogy Ilona már minden lehetséges művészi díjat, elismerést begyűjtött pályája során – s ha most morbid akarna lenni, azt mondaná –, már csak a Tokody-bérlet hiányzik a sorból, amire, reméli, minél később... Először nem is értette mindenki a poént, de, amikor leesett, nagy nevetés moraja hallatszott a nézőtérről, s maga az ünnepelt is nagyot derült és jót kacagott ezen a mondaton. Egy igazi barát még ezt is megengedheti, nem bántó, inkább kedves megjegyzés volt ez. De Polgár nyilván felmérte: kinek lehet és kinek nem ilyet mondani…
Egy másik mondata annál kifogásolhatóbb viszont, persze nem hinném, hogy mindenféle szándék nélkül, véletlenül mondta volna, de nem lenne csoda, ha az egész operai társulat haragját magára vonta volna vele. Az ünnepelt mellett megnevezett egy másik művészt, aki rendszeresen érdeklődik hogyléte felől, s hogy kettejükön kívül a házból soha senki egy sms-t vagy egy telefont nem intézett felé. Nyilván elsősorban Tokody Ilona emberi értékeit szándékozta ezzel kiemelni, ugyanakkor nem lett volna szükséges az ünneplő társulatot egy ilyen alkalommal negatívan kiemelni. Aki fent volt a színpadon – gondolom –, önszántából volt ott, ünnepelni ment fel, mert szereti, tiszteli Tokody Ilonát, s nem azért, hogy egy rossz szónoki fogással kijátsszák őket az ünnepelt ellen. Nem tudom, milyen lehetett ezek után Polgár Lászlónak ezekkel az emberekkel egy színpadon dolgoznia az est további részében, s azt sem tudom, vajon ő hányuknak szokott érdeklődő sms-eket írni. A nézőtéren többekkel való beszélgetéseim során kiderült: sokaknak visszatetsző volt ez a jelenet.
Utolsóként Vass Lajos főigazgató szólt röviden, kiemelve, hogy Tokody Ilona hangja ugyanolyan csodálatosan szól ma is, mint a pálya kezdetén, s köszöntő szavai mellett biztosította, hogy az Operaház még sokáig számít a művésznőre.
Tokody Ilona csokrokkal a kezében köszönte meg a méltató szavakat, a közönség szeretetét és tapsait. A szónokok egy-egy puszit is kaptak, a nézők tapsoltak és brávóztak, lement a függöny, és kezdődött az előadás.
Lukács Ervin – aki szintén kapott puszit az ünnepség során az ünnepelttől, hiszen sokszor dolgoztak együtt – temperamentumosan vezette fel az operát a pompás, koncerttermekben is gyakran hallható nyitánnyal, s intenzitásából, összeszedettségéből az előadás végéig mit sem veszített produkciója. Az opera zenekara nagyon színvonalas teljesítményt nyújtott irányítása alatt, s most az őszi sorozatból is okulva tán a tapsokat is sikerült jobban kivárni, így a végzet-motívum kevésbé szenvedett csorbát, mint akkor.
A nyitány után felgördült a függöny, s visszatértünk a babaszobába. A díszlet már nem volt szokatlan, hiszen a köszöntés alatt már bent állt a színpadon, legfeljebb azok töprenghettek, akik először látták most ezt a rendezést, hogy vajon azt a csúnya színpadi gépezetet miért nem takarták le vagy tüntették el addig, míg tart az ünneplés. Legkésőbb a nyitány után viszont egyértelművé vált, hogy ez bizony nem színpadi gép, hanem maga a díszlet – a szó persze paradox megnevezés erre a monstrumra, de nincs kifejezőbb…
Most egy kicsit más előadást láthattunk, mint ősszel. Nem is szándékoztam róla írni, megtettem akkor. De ez az egy-két változtatás lényegi pontokat is érint a rendezői koncepcióban, s aki visszamenőleg olvassa akkori kritikámat, ellentmondásokat talál, tehát itt a leglényegesebbekre felhívom a figyelmet.
Mindenekelőtt dicsérendő, hogy – ha műsorfüzetet nem is – de legalább egy leporellót kaphattak a nézők a cselekmény magyar és angol nyelvű ismertetőjével, egy néhány soros szerkezeti-zenei elemzéssel, ami egy szórólapra ráfért. Sajnos a rendezői koncepcióról itt sem olvashatunk, marad tehát az önálló értelmezés a nézőre. Nehezíti a koncepció megértését, hogy Vidnyánszky Attila rendezésébe néhány önálló művészi törekvés is beleszólt.
Tokody Ilona az ünnepelt, ráadásul joggal kivételes rangú művésze a színháznak, így néhány kívánsága teljesülhetett ezen az estén. Az első, hogy Leonórával ünnepelte művészi jubileumát, s ha már Leonóra, akkor a korábbi rendezésből megőrzött szerzetesi csuhájával szeretett volna fellépni. Nem különösebben zavaró ez, hasonlít is a szerzetesek jelenlegi ruhájához, de két ponton alapvetően elidegeníti a főszereplőt a – hangúlyozom: rendezői! – koncepciótól. Az egyik a kolostori jelenetnél érhető tetten. Ősszel láthattuk, hogy Leonóra nőként vonul be a remetelakba – azaz, a szerzetesek előtt nem titok (korábban is női lakója volt a hegyi menedéknek), az emelvényre (szószék? szoborfülke?) hosszú hajjal, fedetlen fővel megy fel. Tokody Ilona fejére húzza a csuklyát, tehát az ő Leonórája ezen a ponton egyértelműen férfinak álcázza magát. Persze a gvárdiánnal való beszélgetését meglesik a szerzetesek, ettől kezdve, gondolhatunk, amit akarunk épp.
A másik, ami Tokodyt hidegen hagyja a rendezésből, az a babázós vonulat. A szoba ugyanúgy van berendezve, mint ősszel, babák az ágyon, de Leonóra mit sem törődik ezekkel, akár ne is lennének ott. A záróképben, amikor a zord hegyek közt a remetelaknál - az újabb babaszobánál - összefut a szereplők sorsa, Tokody szintén a csuhában van, nem az eredetileg tervezett estélyiben, noha ősszel még ő is abban próbált. Úgy érzem, a művésznő szívéhez közelebb állhatott a korábbi, Mikó András-féle rendezés, s a Makai Péter teremtette színpadi látványvilág iránti nosztalgikus érzés vezérelte, hogy Alekszandr Belozub jelenlegi roncsolt óraművének kerekei és falai közé egy klasszikusabb Leonóra-imázst lopjon, s egyedülálló atmoszférateremtő képességével létrehozza a katarzis csodáját.
Mint annyiszor, ezen az estén is elvarázsolt bennünket, noha nem mindig szólalt meg kifogástalanul minden magasság, olykor a zenekar elfedett egy-egy hangot, az utolsó „maledizione” bizony nem sikerült a románcban, de mindez keveset von le abból a csodából, amire Tokody Ilona ma is képes: hangjának árnyaltsága, kifejezőereje, tudása a szerepről, minden egyes mozdulatának érzelmi töltete, színpadi kisugárzása, aurája. Ebben verhetetlen Tokody, igazi nemzeti kincs. Semmiképp nem cserélném el előadásait a világban ma pályájuk csúcsán lévő, ám lélektelenül éneklő operasztárokéra.
Polgár László Tokody felkérésére énekelte a Gvárdián szerepét. Az ajándékot pedig a néző kapta. Jó volt látni, hogy a két világnagyság – a két jó barát – a színpadon is milyen csodás együttműködésre képes, kettősük mélyen megindító volt, s előre tudhattuk, hogy ez a gvárdián nem fogja elűzni a hozzá könyörgő, meggyötört lelkű nőt. Mindez nemcsak a kottában és a szövegben valósult meg, hanem a tekintetek és a mozdulatok erejében is. Jó volt újra hallani Polgár mélyen zengő basszusát, Gurnemanza mellett ez a szerep leginkább az övé: a főpap érett bölcsessége és méltósága Polgár megjelenésében és játékában - a lenyűgöző hangi adottságok mellett – kitűnően érvényesül.
Az előadás többi fontos szereplője is kitűnő művészi megformálásban került a nézők elé az ünnepi estén. Alvarót, Leonóra kedvesét Bándi János formálta meg. Hősiesen, fényesen szól a hang – áriája után megérdemelt ováció a nézőtéren –, alighanem pályája csúcsán van a jeles tenorista immár jó néhány éve a közönség örömére. Az est második részében jut sok szerephez, igen jól győzi szólamát, még a nagy kettősre is marad energiája a negyedik felvonásban, s színészi játékával is kiválóan építi fel a dramaturgiailag és a figura jellemfejlődése szempontjából is fontos jelenetet. Egy-egy mozdulata olykor túlzottnak hat, másik szerepéből átvett idézetnek, ezt főként a harmadik felvonásban éreztem, de a rendezés megengedi ezt, hiszen olykor ironikusra, máskor nagyon kegyetlenre tervezte a képeket Vidnyánszky.
Bándi jobban belemegy a játékba, mint Tokody. Jó vastagon felfesti Leonóra nevét a falra rajzolt szívbe. Gyermeteg módon játszik a papírhajóval, úsztatja, majd meggyújtja. Most nem sikerült jól a pörkölés, a hajó nagy része megmaradt, a láng kialudt. Az előadásban amúgy igencsak sok a tüzeskedés, nehogy egyszer baj legyen! Leonórát is körberakják gyertyákkal, nehogy aztán lángra lobbanjon a csuhája. Ráadásul kegyetlen mennyiségű füstöt fújnak az orra alá, nem tudom, hogy lehet úgy énekelni… A látvány meg ennyit nem ér meg: három különböző helyről látva megállapítom, hogy kevés helyről lehet tökéletes az illúzió; innen nem látszanak a fénynyalábok, onnan a szemünkbe világít a körfűrész mögötti lámpa… Szóval át lehetne gondolni egy kicsit…
Kálmándi Mihályt és Wiedemann Bernadettet mindenképp meg kell említeni a szereplők sorából: előbbi Don Carlosként üldözte egész este a szerelmeseket, olykor túl dühösen is: a ládikából például igen indulatosan, azonnal kihajítja a ruhákat, pedig még nem találta meg Leonóra képét. Ha szerepformálása nem is túl árnyalt, hangja üzembiztos, nagy vivőerejű, mindenben megfelel a szerep elvárásainak, magas művészi színvonalat képvisel. Csupán a ballada záróhangjának nem mert most nekiugrani, de inkább ez a megoldás, mint egy kínosan kitartani kényszerült rosszul sikerült magasság.
Wiedemann Bernadett Preziosilla figurájának jelentőséget kölcsönzött: a harc, a halál, a sötét jövő vagy a végzet ceremóniamestere – bátran végrehajtja a rendezői instrukciókat, személyiségéből meg hozzáteszi, amit kell. Igazi hús-vér figura: keblei közt verbuválja harcra az ifjakat, az oszló hulla lábáról lehúzza a még használható csizmát, és az elfajzottak közé hajítja. Áldozatok ők is, a háború áldozatai – csak nem a fronton, a háttérországban. Egyetlen személyben testesíti meg a „Viva la guerra!” antagonizmusát. A figura kidolgozottságára szép példa, amikor Alvaro sebesülten fekszik, Carlos pedig barátként a beteg fejét támasztja, Preziosilla megjelenik, megáll a háttérben a falat támasztva. Majd mikor Alvaro titoktartást kér Carlostól, s az megígéri, a markotányosnő keserűen és reménytelenül veri le a hamut szivarjáról… Ő már tudja, mit rejt a végzet… barátság… titok… na ne már!
Ja, és mindehhez tökéletes hangi megformálás társul: a nehéz, nem éppen énekesbarát szólamból Wiedemann a lehető legtöbbet és legjobbat kihozza.
Gárday Gábor és Kiss Péter egy-egy jól eltalált figura megformálásával erősíti a mezőnyt. Gárday humoros jelenetei megfelelően oldják a korábbi zsánerképek feszültségét és kegyetlenségét. A nézők jót derülnek, nagy tapssal jutalmazzák Melitone frátert. Hogy Polgár László díjazza-e, azt nem tudom, szerintem kicsit hamar csapta be Gárday a könyvet, Polgár még szívesen tartotta volna a hangot, úgy láttam. És még egy: Gárday kérje el a krétát Bánditól, mert az angyalszárny meg a glória nemigen látszott!
Se angyalszárny, se glória… se forgó szerkezet. Az opera zárótaktusai alatt ki kellett volna forgatni a színről Leonórát, de az óramű eléggé csikorgott a főpróbán – így ez elmaradt. Mégsem teheti tönkre az áhítatot egy vadul nyikorgó fémes hang. Már csak a nézőtéren fuldoklókat kellett volna kirendezni a darabból: ők bezzeg legyilkolták a pátoszt, a köhögősökre mindig lehet számítani… A végzet hatalma.
Az énekkar is hálás, szép feladathoz jut ebben az operában: Szabó Sipos Máté irányításával kiváló teljesítményt nyújtott most is. A két nagy zsánerkép mozgalmasságában, harsány világában, a Rataplan harci indulójában éppúgy otthonosan érezték magukat, mint a kolostori kép vagy a zarándokok meghitt és emelkedett szólamaiban. Mind az előbbiek temperamentumosságát, mind az utóbbiak pátoszát magas színvonalon szólaltatták meg.
Nem akartam írni már erről az előadásról. Mégis megtettem, mert akadt mondanivalóm, s úgy gondoltam, akkor már nem tartom meg magamnak. Ünnepi előadás volt. De ünneppé nemcsak a jubileum avatta, hanem a magas művészi színvonal; az, amire csak a Magyar Állami Operaház művészei képesek. Függetlenül az operaházak világranglistájától.
Fülöp Károly
(Fotók: Éder Vera)
Korábbi írásunk a novemberi premierről