Viva V.E.R.D.I.

„Fenségesen halt meg, mint egy harcos, félelmetesen, némán… A lehajtott fejével, összevont szemöldökével, félig nyitott szemével mintha ismeretlen, félelmetes ellenfelet méregetne… Hősiesen ellenállt. Remek mellkasának működése négy napon és három éjszakán át életben tartotta; a negyedik napon a lélegzése még mindig betöltötte a szobát, de micsoda harc, szegény Maestro! Milyen fenségesen harcolt az utolsó pillanatig! Életem során elveszítettem már embereket, akiket eszményítettem és a bánat erősebb volt, mint a beletörődés. De még soha nem éreztem ilyen gyűlöletet a halál iránt, ilyen irtózatot titokzatos, vak, ostoba, diadalmas, gyalázatos erejével szemben.”

Arrigo Boito librettista, zeneszerző, író, költő szavai ezek, a Mefistofele komponistájáé, az Otello és a Falstaff szövegkönyvének szerzőjéé. Ő búcsúzik így rajongott mesterétől, munkatársától, egyszersmind idős barátjától azok után, hogy a Bussetói Hattyú, Giuseppe Verdi nyolcvanhét éves szervezete 1901. január 27-én, hat nappal az őt ért szélütés után végül feladta heroikus küzdelmét. Idén száztíz esztendeje ennek.

Verdi több volt hazája, Európa és a világ számára, mint a XIX. század legnépszerűbb olasz zeneszerzője. Mint arról magyar életrajzírói is megemlékeznek, „egész életművével aktív részt vállalt nemzete polgári átalakulásért folytatott küzdelmében”, ezáltal „egész életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott”. Mint hazafi és szabadságharcos, ma – egy paradox gondolatkísérletben – bizonyára elsőként sietne elhomályosítani saját halálának dátumát olyan jeles alkalmak mellett, mint az egyesült Itália első általános választásainak százötven éves jubileuma vagy épp – gondoljunk csak a halhatatlan Nabucco témaválasztására! – az auschwitzi haláltábor felszabadításának évfordulója, az Emlékezés Napja. Valójában azonban az olasz nemzeti egység, valamint a szabadság talán épp az a két fogalom, melyeknek nagy napját a legkönnyebb lenne, illetve lehetett volna összekötni a Maestróra való emlékezéssel.

E sorok írója – úgy is mint egyszeri zenerajongó – az olasz, internetes sajtó évforduló környéki archívumát böngészvén ezért is érezte magát kicsit úgy, mint a Nyuszinál vendégeskedő Micimackó. Emlékezhetünk, mikor sokunk gyermekkorának kedves mesehőse egy kevés mézet kér házigazdájától, s mikor amaz egy csepp mézet önt vendége táljába, Mackónk egy igaz barát őszinteségével jegyzi meg: „Egy kicsit többnek gondoltam a keveset”. Mi is megértünk minden (szó szoros értelmében vett) vis maiort – az igazi értékeiket alapvetően szorgosan óvó taljánoktól most mégis el tudtunk volna képzelni valamivel többet „Verdi-ügyben”.

 

Az ilyen esetekben (szerencsére) szinte elmaradhatatlan „tisztelet a kivételnek” megjegyzést ezúttal, úgy tűnik, a mester szűkebb pátriája érdemelte ki elsősorban. Párma a sokéves hagyományt folytatván idén is kimutatta, mennyire magáénak érzi a zeneszerzőt – joggal, hisz Verdi a Busseto vásárváros melletti kis faluban, La Roncoléban látta meg a napvilágot 1813. október 10-én, mely akkoriban a Pármai Hercegséghez tartozott (lám, épp Itália akkori széttagoltságának köszönhetően). A helyi Piazza della Pacén – magyarul Béke tér, minő stílszerűség! – lévő Verdi-emlékműnél minden január 27-én megemlékezést tartanak. Idén Luca Sommi, a város kulturális tanácsosa, valamint Mauro Meli, a helyi Teatro Regio főintendánsa is részt vett a ceremónián. „Verdire emlékezni mindig felemelő pillanat – nyilatkozta előbbi. – Nem csupán a világ zenéjének feltétlen kulcsszereplőjeként, hanem történelmi alakként is emlékeznünk kell rá, akinek jelentős szerepe volt az olasz Risorgimentóban.” Meli hozzáfűzte: „Ezt a pillanatot egyfelől Verdinek kell ajánlani, és az érzelmeknek, melyeket nekünk képes ajándékozni – másfelől mindazoknak, akik azon dolgoznak és iparkodnak – mint a Teatro Regióban nap mint nap –, hogy a lehető legjobban tisztelegjenek nagyszerű művészete előtt”. Az esemény zárásaként a Teatro Regio Énekkara és a pármai Giuseppe Verdi Kórus Martino Faggiani vezényletével a zene nyelvén is megemlékezett a Maestróról – a Nabucco Va’, pensiero című, világhírű karéneke mellett ezúttal az olasz himnuszt is előadták –, akinek emlékművén két koszorút is elhelyeztek.

 

Persze a nagyvárosban minden éremnek két oldala van. Az Il Borgo di Parmában éppen január 27-én megjelent, rendkívül éles hangvételű cikkében (Toscanini, az elfelejtett évforduló) Lucia Mora figyelmeztet arra, hogy a város szülötte, Arturo Toscanini (1867-1957) halálának évfordulójáról, január 16-áról bizony megfeledkezett a vezetés. Faluhelyen, illetve kisvárosokban ezzel szemben láthatólag minden egyszerűbb. Busseto – ahol Verdi sokáig élt, és amelyről „Bussetói Hattyúként” is emlegetik Olaszországban – a Nabucco színrevitelével kötötte össze a százötven éves állam és a felejthetetlen komponista ünneplését, mindezt ráadásul az Emlékezés Napján, a holokauszt áldozatainak szentelt megemlékezés keretében, gondolván az opera fentebb már általunk is említett témaválasztására. Ez egyszersmind a 2013-ban esedékes Verdi-bicentenáriumig tartó, Milánót is érintő eseménysorozat első állomása is volt – írja a gdapress.it.

Magának a milánói bemutatónak az előkészületeiről már az Il Punto Stampa terjedelmes cikke számol be a soraink alapját képező napon, mely az iménti írás mellett talán egyetlenként – túl a három évforduló egyetlen operával történő összekapcsolásán – a közelgő Verdi-évet is megemlíti. Kitér az állam megalakulását, illetve a mestert ünneplő kezdeményezések összevonásának szociokulturális igényére, valamint a hazafi, mégis világpolgár Verdi politikai-forradalmi jelentőségére – akinek a század közepén már a neve is jelképpé vált (a „Viva V.E.R.D.I.” felkiáltás a „Viva Vittorio Emanuele Re D’Italia” – éljen Viktor Emmánuel, Olaszország Királya – rövidítése volt), és aki olyan ideálokra épített világban gondolkodott, „mint az igazságosság, a megértés, a béke és a tisztességes együttélés”. Az új produkció Busseto városának és a Magas Kultúra Képzési Központ (CEFAC) összefogásának gyümölcse; szerepeit az 1877-ben alapított, azóta Arrigo Boitóról elnevezett Pármai Konzervatórium fiatal tehetségeire osztották, dirigense – mint az az Unione Terre Verdiane honlapján olvasható – Marcello Rota, karnagya Emiliano Esposito, rendezője, díszlet- és jelmeztervezője pedig Artemio Cabassi volt. A Nabuccóval debütált a bussetói Teatro Giuseppe Verdi frissen életrehívott Zenekara és Kórusa, melynek tevékenysége átível a majd’ hároméves eseménysorozat egészén. A grandiózus, kézzelfogható elemek helyett inkább a szimbolikát előtérbe helyező, szándékosan szegényes díszletű és a korabeli Busseto – az ősbemutató 1842-re nyúlik vissza – jelmezeivel operáló előadás (melyet január 29-én megismételtek) a közönség különös figyelmére számít – olvasható a cikk záróbekezdésében.

Távolról szorítunk hozzá. Már csak azért is, mert a Verdi-jubileum előtt két évvel tapasztalt csendről csak remélhetjük, hogy vihar előtti. A fentiek mellett ugyanis elsősorban blogokban olvashatunk megemlékezéseket „A Hattyúról”, illetve a helyi eseményekről – ilyen Achille Mezzadri írása a Pramzanblogban a pármai délelőttről; innen „kölcsönöztük” Giovanni Ferraguti fotóját is (3. kép) –, melyek leginkább a Verdihez valamiképpen közvetlenül kötődő vidékeken voltak jellemzőek. A Maestrón Parmával „hadakozó” Piacenzában például egész műsort állítottak össze január 27-én 21 órára, mely a Sala Teatiniben (a korábbi Szent Vince-templomban) került bemutatásra. A műsorban énekkar, filmvetítés és felolvasások is szerepeltek – utóbbiakból Roberto Reggi polgármester is kivette részét –, fénypontja pedig a Luciana Dallari vezette, harmincöt tagú és lefordíthatatlan nevű Le Verdissime nőikar hangversenye volt. A La Roncoléban lezajlottakról is az Unione Terre Verdiane weboldala számol be január 29-én. A mester szülőfalujában a bicentenáriumi ünnepségsorozat megszervezésére felállított bizottság a falu Giovanni Guareschiről elnevezett terén Verdi-posztert helyezett el, valamint a pármai Club dei 27-vel közösen megkoszorúzta La Roncole leghíresebb fiának szülőházát, s Milánóba is ellátogatott, Verdi sírjához. Faluszerte megjelentek a „Viva V.E.R.D.I.” feliratú trikolórok. Végezetül egy kuriózum: a voce.com.ve A Bussetói Hattyú köztünk él címmel a venezuelai Barquisimeto olasz közösségének megemlékezéséről tudósít, melyet a Comitato Italia 150 Anni (kb. ’Százötven Éves Olaszország Bizottság’) bonyolított le az évforduló estéjén (20 órától) a Piazza Italián, a forradalmi eseményeket jelképező emlékműnél, a Va’, pensieróval és a Verdi-operák számát jelképező huszonhét piros rózsával. A rövid, de méltán büszke hangvételű írás kitér a város Verdi-szobrának történetére is, mely Jucci Ugolotti olasz művésznő alkotása, s amelyet Emilia-Romagna tartomány ajándékozott Barquisimetónak, ahol 1988. július 1-jén leplezték le.

Sok kicsi sokra megy – lehet mondani. És valóban: az elszórtan, de világszerte tartott megemlékezések Giuseppe Verdi feledhetetlenségének és jelentőségének bizonyságai. Mégsem mehetünk el szó nélkül a „nagyok” hallgatása mellett. A RAI 5 tévécsatorna évfordulós Requiem-közvetítésén (musicofilia.wordpress.com) és a La Storia siamo noi (’A történelem mi vagyunk’) című, ugyancsak az állami televízión sugárzott műsor készítőinek néhány során (it.tv.yahoo.com) kívül az országos léptékű orgánumok olyan csendbe burkolóztak, mely mélyen megdöbbentette e sorok íróját, aki szinte azt reméli, inkább ő maga választott rossz módszert kutakodásához – mindazonáltal a Corriere della Sera, a La Repubblica, a La Stampa vagy éppen a La Nazione online archívumában nem bukkant a kereken száztíz éve halhatatlan Maestróról írt cikk nyomára…

Írni persze – még szerencse – arról kell, ami VAN. Térjünk hát vissza az érem másik, mosolygósabbik oldalára, egyszersmind bizakodjunk, hogy mire csakugyan beköszönt 2013 és vele az „igazi” Verdi-év, január 27-én is mindenhonnan a Viva V.E.R.D.I. harsog majd, mindenfajta széthúzás vagy fülsértő némaság nélkül.