Zengj nekünk dalt
Thomas Hampson és Wolfram Rieger dalestje a Budapesti Mahler Ünnepen – 2007. szeptember 16.
2007-09-17
Hetek óta mást sem hallok, mint hogy Thomas Hampson már nem a régi, hogy hangja erőteljesen megkopott, hogy előadásai már kedvetlenek, üresek. Így persze már hozzánk is el tud jönni – ha máshol nem kell, mi azért még szívesen látjuk, mondják a bennfentesek, és készülnek a nagy vendég nagy égésére.
Aztán a nagy égés be is következik – a közönség részéről. Alighogy elhangzik az első dal (Liszt Ferenc: A Rajna sima árján), máris lelkes taps csattan fel – az énekes pedig jóindulatúan figyelmezteti a közönséget: talán úgy volna a legjobb, ha előbb végighallgatnánk Lisztet, utána Mahlert, s csak aztán jönnénk mi. Nesze neked, gondolom magamban kárörvendve, máris bemutatkoztunk; ha másból nem, ennyiből is kiderülhetett számára: nem olyan helyre érkezett, ahol létezne dalkultúra. És ezek után talán hiába is várunk csodát meg művészi átlényegülést – minek nekünk? Nem érdemeljük meg.
De tévedtem.
A közönség megjavult, ettől kezdve nem tapsolt közbe, az átlagosnál kevesebbet nyüzsgött, még mobiltelefon sem csördült meg az est folyamán. És Hampson sem bizonyult arisztokratikus nagy művésznek: igenis komolyan vett minket, igenis teljes erőbedobással dolgozott – és igenis csodát tett. Hallom persze, hogy a hang csakugyan megkopott, terjedelme jelentősen beszűkült, a szélső értékek mindkét irányban próbára teszik már, s hogy a még biztosan uralt középfekvés sem olyan magvas, mint a pár évvel ezelőtti felvételeken. Ugyanakkor azt is hallom, hogy Hampson mindent tud a daléneklésről: példás szövegejtés, magától értetődő, természetesnek ható (pedig mennyi elmélyült munkát feltételező!) stílusismeret – és nem utolsó sorban: a sokszor hiányolt átlényegülés képessége. Hampson nem éppen fiatal ember, mégis hitelesen állítja elénk Gustav Mahler vándorlegényét, s ezzel együtt azt a tragikus, reménytelen életérzést, amit csak a fiatalok tudhatnak magukénak, s amire a sokat tapasztalt idősebbek bölcs öniróniával szoktak visszatekinteni. Bevallom, váratlanul ért ez az előadás: arra számítottam, Hampson egyfajta visszaemlékezésként fogalmazza majd meg az Egy vándorlegény dalait – ehelyett primer olvasatban tárta elénk a dalciklust, ami, ha lehet egyáltalán méricskélni, még nagyobb bravúr. A napsugaras boldogságtól a halálvággyal teljes depresszióig terjed a ciklus érzelmi skálája, melynek minden árnyalata hiteles megszólaltatóra talált Hampsonban – már csak ennyiért is érdemes lett volna meghallgatni a koncertet.
De nem csak ennyit kaptunk: jött még a második részben hat csodálatos dal A fiú csodakürtje-ciklusból. Mégpedig a sűrűjéből. Hampson három kisebb ciklusba rendezve szokta előadni a Csodakürt-dalokat, ezek közül most a legnehezebb szellemi tápláléknak bizonyuló „Balladák és példabeszédek – földi lét és túlvilág” című csokrot kínálta nekünk. A válogatás finom ízlésre vall, az elhangzó dalok érzelmi görbéje fokozatos emelkedést mutat A kisdobos tragikumától az Ősfény átszellemült Istenélményéig. Nagyjából ilyen emelkedést mutatott az előadások intenzitása is: az utolsó akkordok után hosszú másodpercekig maradt néma a közönség, mielőtt felcsattant volna a taps - és még a lelkes tetszésnyilvánítást hallva is úgy gondoltam, az Ősfény után lehetetlen ráadást adni. Tévedtem, Hampson ismét megtréfált: tőle szokatlan módon három ráadást is adott, három újabb Csodakürt-dalt, ezúttal a könnyedebb hangvételűek közül. Csak azért, hogy ebben se legyen igazam – no meg azért, mert, mint mondta, húsz év bécsi fellépései során egyszer sem jutott ideje átjönni hozzánk, amit nagyon sajnál. Mi is.
Ha előbb jött volna ugyanis, talán nem ér az a szégyen, hogy életemben először tőle, itt és most halljak Liszt-dalokat. A szégyen azonban nem csak az enyém: jelentkezzen, aki az utóbbi években bármilyen dalest keretében hallott Liszt-dalt – meglehet, volt ilyen, de hogy nagy visszhangja nem volt az eseménynek, az bizonyos. A hangversenyre készülve átnéztem nemzeti lemezkiadónk katalógusát is, ahol mindösszesen egyetlen Liszt-dallemezt találtam, az is csupa zenekari átiratot tartalmaz. Vagyis Hamspon jószerivel ismeretlen műveket mutatott be nekünk vasárnap este – nekünk, akik oly büszkék vagyunk Lisztre, s akik annyira szeretjük őt magunkénak vallani. Pedig Liszt több annál, hogy csupán nagy magyar zeneszerzőként tartsuk számon: nagy európai zeneszerző. Német szövegű dalai egytől egyig a Lied hagyományait folytatják (közülük A Rajna sima árján valódi remekmű), de a Liszt-blokkot záró A három cigány bőven merít a magyar vagy magyaros dallamvilágból is – híven reprezentálva ezzel, hogy a magyarság nemcsak az európaiság ellenében, hanem azzal együttesen is megélhető és kifejezhető. Az amerikai Hampson bizony európaiságból is tanulságos leckét adott nekünk.
Igazságtalan módon egy szót sem szóltam még a zongoránál egyenrangú alkotótársként helyet foglaló Wolfram Riegerről: személyében érzékeny kamarapartnert, intelligens muzsikust, kiváló képességű zongoristát ismertünk meg. Kezei alatt olyan plaszticitással szólt a Mahler-dalok kísérete, hogy egy percre sem vágyakoztunk a zenekari változatok iránt, hanem elfogadtuk a zongorás változatot mint egyedül lehetséges megközelítési módot – s mondhatunk-e ennél nagyobb dicséretet?
Tanulságos koncerttel zárult tehát az idei Mahler-ünnep – csak remélhetjük, hogy Hampson előadása és (a félház ellenére is) elsöprő sikere ösztönzést ad a hazai koncertszervezőknek és énekeseknek, hogy életet leheljenek a jelenleg tetszhalott magyar dalkultúrába.